Notórius szerelmesek

Többször felmerült már bennem a kérdés, hogy vajon hányféleképp lehet revidálni Wolfgang Amadeus Mozart egyik leghíresebb darabját. Akárhányszor felmerül, mindig rá kell döbbennem, hogy nem csak és kizárólag jelmezei, díszlete, megindító zenéje, de még csak nem is a friss szövege okán érdekes újra és újra megnézni egy feldolgozását, hanem a szerelem fogalmának újragondolása miatt. A szerelemről ugyanis nagyon különbözően gondolkodunk, mindenkinek mást jelent, más a tárgya, mások a kiváltó okok, és ez az a nézőpont, amit A varázsfuvolában remekül lehet érvényesíteni.
Alföldi Róbert nem hazudtolta meg önmagát, stílusában és dramaturgiai megoldásaiban nem sokban különbözik korábbi prózai előadásainak kaliberétől, a különbség – lehetne mondani – pusztán az, hogy ez opera. Emiatt azonban nem lenne igazságos elsiklani afelett, hogy a hangsúlyokat mintaszerűen helyezte át a történetben, így egy egészen más megvilágításból láthatóak a szereplők:

érdekesebbek, színesebbek, sérülékenyebbek, koszosabbak és bizonytalanabbak.

A varázsfuvola hagyományosan egy szemet kápráztató, fényesre csiszolt bábjátékra emlékeztet, amelynek megvan a maga szépsége és vonzereje, de Alföldi kezei alatt olyanná vált, mint a Neil Gaiman-féle fantasyk sötét, ironikus, karcos szerelmi történetei. Ez A varázsfuvola olyan fiatalokról szól, akiknek semmi sem úgy jön össze, ahogyan azt elképzelik, a „rosszkor, rossz helyen” mintapéldái. Az olyan mesei motívum, mint a „hősszerelmes meg akarja menteni szíve hölgyét” plusz töltetet is kap, a hősszerelmesnek előbb saját magát is meg kell mentenie, és mi üdítő változatosság, ha nem ez?
Maga a díszlet is egy vicces és egyben elkeserítő szimbólum: a struktúrájában némileg Escher épületgrafikákra emlékeztető lepusztult elmegyógyintézet, amely egyszerre képviseli Sarastro fantasztikus birodalmát és a másként gondolkodás, valamint a szerelem által megbolondult emberek rejtekhelyét. A „szerelem mint idegbetegség”-jelenségre reflektáló művekkel hangárt lehetne megtölteni, de itt valahogy nem válik unalmassá, és van abban valami tüneményes, hogy Tamino egyik emeletről a másikra liftezik Paminához, Papageno és Papagena pedig a kórházi ágyaikat összetolva csókolóznak. A történet a díszlet és a jelmezek minimalizálásával talán nehezebben követhető annak, aki nem ismeri, de mosolyt csalhat a néző arcára, hogy jelzésértékű kellékekkel (például Papageno tolla) mégiscsak helyén van, aminek a helyén kell lennie. Maga a fuvola sem több egy szívószálnál –

az egész előadás alatt arra gondoltam, hogy olyan ez, mint egy szituációs játék.
Állni a kórterem közepén, az egyetlen instrukció pedig az, hogy az ember A varázsfuvola szellemében keresgéljen tárgyakat a teremben. Szkepticizmusra okot adó módszer ez, mégis szórakoztató. Hanczár György (Tamino) és Kovács Éva (Pamina) számomra nem a legelső pillanattól működött, idő kellett hozzá, hogy összeillőnek lássam őket, és ez volt benne a legjobb. A kiszámíthatónak tűnő szerelmespár mégsem volt kiszámítható, és feladattá lett  szép fokozatosan összehangolni őket. Szélpál Szilveszter félős, esetlen és minden veszély elől automatikusan a sarokba szökkenő, susogós tréningben parádézó Papagenoja remek, Gyüdi Eszter tornacipős, copfos Papagenáját pedig, semmi kétség, az ég is neki teremtette. Jekl László hatásos Sarastro, Monostatos-t talán még sosem láttuk olyan delejesnek, mint Kiss Tivadar alakításában, és Barabás Annamária is eléri, hogy az első pillanattól kezdve bizalmatlanok legyünk Az Éj Királynőjével szemben, bár kétségkívül hiányzott Marlene Assayag energiája a színpadról – aki a június 29-ei debütáló előadáson ebben a szerepben volt az idei Armel Operafesztivál nyertes versenyzője.
Érvényesült „a kevesebb több” elve, még Sarastro Taminonak szánt grandiózus próbatételei is egy egészen más szimbólumrendszerben működtek. A tűz lámpa volt, a víz pusztán kékség, ám az igazi próbatételeket a darab végéhez közeledve egyértelműen nem ezek jelentették. Sokkal inkább az, hogy négy fiatal, hogyan jön rá arra, hogy az őket szétválasztó elemek csakis tőlük függően szűnhetnek meg. Amint valami nem úgy sül el, rögtön véget vetnének az életüknek, és

Mozart daljátéka, valamint Alföldi rendezése többek közt arra is rámutat, mennyire aggasztóak a kétségbeesés ezen fokának megnyilvánulásai.
Holott Paminának csak Tamino után kellene mennie, a szabályoknak ellentmondva, holott Papagenonak csak meg kellene szólaltatnia a harangjátékot – akarom mondani, a gyógyszeres üveget –, hogy Papagena az övé legyen. Elgondolkodtató, hogy az ifjúság korlátozásában, befolyásolásában, irányításában mennyi szerepe van magának az ifjúságnak. Mozart és Alföldi hősei ezt idejében felismerik, kézen fogják egymást, és megcselekszik, amit megkövetelnek tőlük érzéseik.

Mert az előadás az együttműködés mellett a szerelem az önállóságról is szól, hogy az ember kilép a saját cellájából, vagy akár egy kórteremből, egy ápoló markolásából, és felvállalja azt az embert, akivé a szerelem változtatta át, mentálisan is. Ha igazán akarják, akkor a piszkos csempék közt rohangálva akkurátus ápolók és hatalmaskodók elől, tűzön-vízen át is képesek eljutni a szabadságig.

memiriaonline.hu
2015.10.21.
Tóth Emese