Beszámoló

Zalán Tibor: Szása i Szása (színházi bemutató)
Kevés az olyan előadás, ami átver. Elkezded nézni a darabot, kialakul valami vélemény, ami sokszor inkább előítélet, de mire a végére érsz, az élmény teljesen átalakul benned, és kapkodsz a levegőért. A Szása i Szása közel sem hibátlan, de a témaválasztását mégis sikerült úgy kibontania, hogy muszáj voltam végiggondolni, mit is láttam az elmúlt két órában.
A kilencvenes évek elején járunk, a Szovjetunió döglődik, az orosz katonák kivonulnak, a magyar demokrácia pedig épül, illetve inkább csak épülne. Sándor/Szása, a magyar ugar jeles képviselője próbálgatja sütögetni a pecsenyéjét, olajat szőkít a Barátság-vezetékből és fegyverekkel kereskedik. Nem mellesleg pedig ukrán cimboráját, a katona Szását rejtegeti a trágyadomb alatt, akivel reménykednek, hogyha végre eltűnnek a ruszkik, majd jól élnek. A falu lakói, a két Béla, a pap és a (volt) párttitkár befolyásolnák az eseményeket, de azt senki sem látja előre, merre.
Ha belegondolunk, ez az alaphelyzet nem is lehetett annyira abszurd. Ugyan nem az én nemzedékem a nagy privatizáló ügyeskedőké, de mindenki hallott a szüleitől vagy az ő ismerőseitől hasonló történeteket. A kisszerűség keveredett itt a józan paraszti számítással: sokan nem akartak ártani, inkább csak egy kicsit jobban élni, a zavarosban halászni, hátha majd a gyerekeknek jó lesz. Sándor/Szása is csak egy ilyen ember, aki erkölcsileg nem feddhetetlen, de mégis elnézőek vagyunk vele, mert csak azt csinálja, amit mindenki ebben az országban több mint száz éve. Mégis áthatja az egészet valamiféle optimizmus, hiszen a rendszerváltás megtörtént, a szovjetek is elmennek, talán az országuk is szétesik, a magyarok pedig végre azt tehetik, amit szeretnének, ami jó nekik.
A darab kezdetben humorosan (bár néha éppen csak a késői Szeszélyes évszakok gyengécske poénjait megütő szinten), káromkodásokkal tűzdelt szövegekkel mutatja be hőseink életét és mindennapjait. A figurák karikatúraszerűek, túljátszottak, kezdtem érezni annak a mondásnak az igazát, miszerint a néző igazából a fenekével szavaz, mert a székek ugyancsak kényelmetlennek tűntek.
A második felvonás azonban haláltánccá válik, amikor is a korábban ördöginek tűnő mellékszereplők valóban kimutatják a foguk fehérjét. Úgy tűnik, happy endet kapunk, amikor megjelenik Béla párttitkár és a szovjet hadsereg maradéka, és ezzel sárba tiporja a reményeinket. De nem is az események a legszörnyűbbek, hanem az, ahogy megtörténnek. Ahogy a kisember rájön, hogy amit szabad Jupiternek, azt neki semmiképpen. Ha leadja a sápot, akkor eléldegélhet, mert ezt megengedi a rendszer, de igazából nem változik semmi.
Önmagában nem is ez a letaglózó, hanem a tudat, hogy mindezt a hatalom úgy adja elő, mintha ő lenne az erkölcsi győztes. Párttitkár Béla ugyanis mindig nyer, még akkor is, ha elbukik. Nem csak azért, mert mindig azt a köpönyeget veszi fel, ami éppen az aktuális, hiszen ha kell, vállalkozó, ha kell, polgármester, ha kell párttitkár, hanem inkább azért, mert ezt mi, a kis magyar Szásák elfogadjuk. Káromkodunk, átkozódunk, de végül kezet fogunk a hatalommal, mert mégiscsak az a fontos, hogy kenyere legyen a családnak, nem az, hogy nekünk egyenes maradjon a gerincünk.
Ezért, legyen bármilyen erőltetett néhol a darab, esetlenek a szövegek, tökéletlen a szereplőválasztás, az egyenes görbe tükör mégis csak a magyar néplélekbe mar. Hazudnék, ha azt mondanám, ettől bármi változni fog, de néha a nemzetnek is szembe kell néznie önmagával, ebben pedig jó segítőtárs lehet a Szása i Szása.

Dr Benkő Mariann
2015.10.25.
ekultura.hu