Valóság ez, nem álom

Király Levente jutalomjátéka a Luxemburg grófja – Lehár Ferenc operettjét Sándor János hagyományos-nosztalgikus rendezésében sikerrel mutatták be pénteken a nagyszínházban.
A nyitó farsangi kórus zűrzavara után zenei értelemben nem sok jóra számítottam a Luxemburg grófja pénteki premierjén. Az énekkar mégis gyorsan magára talált, Koczka Ferenc dirigálásával a szegedi szimfonikusokra pedig végképp nem lehetett panasz, pazar előadásban hallhattuk Lehár Ferenc örökzöld melódiáit. Csodásan szóltak a hegedűk, könnyed eleganciával, stílusosan, ragyogó hárfaszólóval játszotta a zenekar az előadásba illesztett Arany és ezüst keringőt, amit a szerző még 1902-ben, a bécsi társasági élet nagyasszonya, Metternich Paulina hercegnő felkérésére komponált. A keringő alatt légiesen libbent a színház tánckara Bóbis László koreográfiájára.

Épp egy évtizede Horváth Péter úgy próbált ugyanezen a színpadon friss, élvezetes és mai színházi produkciót varázsolni a kissé avítt operettből, hogy a modern Párizsba helyezte a cselekményt. Szeged Tours táblával kirándulócsoport téblábolt a karneváli forgatagban, fekete tüllszoknyás, napszemüveges testőrök voltak a herceg biztonsági emberei, Borovics Tamás transzvesztitaként, Járai Máté pedig több kis szerepben is bravúros karakterekkel kápráztatta el a közönséget. Gyarmathy Ágnes a szecessziós Párizs jellegzetes motívumait virágerdőben felvillantó díszletében Sándor János mostani nosztalgikus rendezése visszalépett az operettjátszás évtizedekkel korábbi hagyományaihoz. A hullámzó tempójú három felvonást nagy kihívás volt végignéznem, de úgy tűnt, a premier közönsége elégedetten szórakozott és lelkesedett.
„Szívem szeret, valóság ez, nem álom” – énekelte nagypapás mosollyal a Sir Basilt alakító Király Levente, akit már színpadra lépésekor ünnepeltek a nézők. A nyílt színi tapsokból is mindvégig érezhető volt a kitüntető figyelem és szeretet, amellyel a publikum elhalmozta. A Nemzet Színésze Ugaranda kormányzóját sok humorral, dauerolt, ősz parókával ifjú feleségre vágyó, szenilis és nevetséges vén kecskének mutatta, aki igazából csak agyalágyultnak látszik, de megvan a magához való esze. Kellér Dezső és Békeffi István a darab 1952-es átdolgozásában Madame Fleury szerepét az utolsó klasszikus operettprimadonna, Honthy Hanna kedvéért teremtette meg. „Mennyi ember…” – Fleury jellegzetes hanghordozással elmondott belépőjével Fekete Gizi fekete tollas, nagystílű, pompás kosztümben, hatalmas kalapban finom iróniával Honthyt is megidézte. Basil és Fleury „polkatáncos” kettőse is elnyerte a nosztalgikus hangulatba ringatott nézők tetszését.

Az Angéle-t játszó Kónya Krisztina már több szerepben is bizonyította: igazi primadonna. Most is nagyszerűen énekelt, a Renét alakító László Boldizsárral illúziókeltő szerelmes párost alkotott. A kitűnő tenoristának is fekszik a bonviván szerepkör, nemcsak oldott játékával, hanem könnyed, stílusos éneklésével is csatát nyert.

A szubrett–táncos komikus párosnak nehezebb a dolga ebben az operettben. Ráadásul a Juliette szerepét megformáló Nánási Helga a tervezőtől, Gyarmathy Ágnestől előnytelen jelmezt kapott, a másik Lehár-darabból, A három gráciából kölcsönzött  Apacsdalt pedig szinte tánc nélkül, haloványan énekelte. A Brissard-t szellemesen bolondozva életre keltő Gömöri Krisztiánt is többnyire csak a prózai jelenetekben lehetett érteni.

A további népes szereplőgárdából Rácz Tibor az otthoni lángosra fókuszáló bírósági elnökként, Szívós László a koncessziójáért aggódó Lanchester szerepében, Galkó Bence pedig az újabb és újabb munkakörben felbukkanó állástalan színészként tűnt ki.

Délmagyarország
2015.12.14.
Hollósi Zsolt