A trubadúr: Szenvedélyes lovagregény

Klasszikushoz nyúlni olyan védőháló, amelybe túl nagyot nem szabad zuhanni, mert Verdi se menti meg a művészt. Persze ha az előadás úgy táncol a kötélen, hogy még piruettezik is, akkor nézőként csak hátradőlünk, és végigtapsoljuk A trubadúr mindkét szereposztását.
Megelégedhet Szeged operabarát közönsége: a két részben előadott A trubadúr korhű látványvilágával és Verdi gyönyörűen prezentált zenéjével élményt adott a pénteki és a szombati estén is. Toronykőy Attila rendezésében klasszikusan szép darabot kaptunk elegáns reneszánsz jelmezekkel, ódon várfalakkal, fény-árnyék játékkal, amely megidézi a 15. század babonás félelmeit.

Már a nyitójelenetben Ferrandóként mind Altorjay Tamás, mind Cseh Antal remek mesélőként tárta elénk füsttel, vörös izzással a boszorkány okozta tragédiát. A szerelmes Leonora angyali jelenésként fut bele a múlt viharába, amely Luna grófja, Manrico és Azucena között dúl. A szegedi felfedezett Nadia Cerchez esendősége, érzelmessége főleg a második részben bontakozik ki, szinte Leonorával együtt őrül bele kedvese elvesztésébe a néző is. Tóbisz Titusz Manricója tele van szeretettel az anyja és imádottja iránt, amely érzések meglepőek a lovag marcona megjelenése miatt. A Luna grófját játszó Kelemen Zoltán hiteles viszonzatlan szerelme gyötrelmében és bosszúvágyában. A legerősebb alak pénteken mégis Azucena Wiedemann Bernadett megformálásban, egymaga testesíti meg a rettegett boszorkányt, a bosszúállót és a mindenre kész anyát – akkor is rá kell figyelni, ha a teljes várnép körülötte énekel.

A másik szereposztás erőviszonyai átalakultak. A domináns Azucena, a szűziesen hős Leonora, valamint a kettejük között vívódó Manrico helyett szombaton egy hősszerelmes lovagot kaptunk László Boldizsár személyében és hangjában. Mellette Kónya Krisztina mint imádott nő jelent meg, aki akkor volt teljes, mikor összeolvadhatott a trubadúrral. Elismerés Laczák Boglárkának, aki az előző esti archetipikus Azucena után színpadra állt. Kellőképpen sátáni, ahogy hajszolja magát a bosszúba, és nem olyan spártai keménységű ősanya, mint Wiedemann Bernadett, hanem lágyabb, szeretőbb. Az előző este a második rész Leonora drámájáról és Azucena bosszújáról szólt, Manrico sokkal inkább áldozatként tűnt fel anyja és kedvese között – László Boldizsár trubadúrját nehezebben irányítják a két nő érzelmei. Réti Attila Luna grófjaként kemény, Kreónra emlékeztető figura, akinek nem a szerelemben, hanem a dühében mutatkozik meg a mélysége.

Mindkét szereposztásban működik az összekapcsolódás egy vagy több alakkal, tudunk azonosulni Leonora tehetetlenségével, majd önfeláldozásával, a mindenéből kiforgatott Luna grófjával. Manrico és anyja börtönben énekelt kettőse megható képet ad a fiúi szeretetről, ugyanilyen felemelő a csatába készülő lovagot hallgatni, ahogy kedveséből merít erőt. Az emberi hang élményét fokozták az áriacifrázások, amelyeket a szólisták saját hangjukra szabhattak.

Nem csak a díszítések jelentettek zenei újdonságot: Pál Tamás, aki a pénteki előadáson vezényelt, Verdi A trubadúrba írt, de ritkán játszott balettbetétéből hozott vissza egy 6-8 perces részletet. A szombaton Gyüdi Sándor vezényelte rövid, játékos tánc idegenül hathatott a erős érzelmekkel operáló darabban. Számomra üdítően önironikus volt, ahogy fehér maszkos táncosok kifigurázzák A trubadúr szerelmi háromszögét és Azucena alakját. Nevetni tudtunk azon, amibe a színpadon beleőrülnek, és ha tanulságot szeretnénk, akkor legyen ez: a kívülről csodálkozhatunk rá a bennünk zajló érzelmekre.

Délmagyarország
2016.04.11.
F. Szalai Anna