Amiben minden normális színházi ember egyetért: a történeteket érthetően, szórakoztatóan és mulatságosan kell előadni, mert a színház halála az unalom. A bárki által könnyen követhető történetek nélkülözhetetlenek, mert bennük van a lényeg: az emberiség emlékezete önmagáról. A vígjátékokat évezredek óta jobban kedveljük a tragédiáknál, szeretünk másokon és magunkon nevetni, ebből a szempontból mindegy, mikor írták a darabot, négyszáz éve, száz éve vagy tegnap. A szórakoztatás a színház elsőrendű feladata, de ez nem jelenti azt, hogy a mélységeket és a tragikumot kerülnénk, hiszen hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy merő derű és kacagás az életünk. Ahol a néző gyötrődik, mert a szórakoztatás nem elég magas színvonalú, ott a közönséget lenézik, semmibe veszik, holottamit a közönség tud, márpedig az emberek mindenkor pontosan tudják, hogy miben is élnek, azt a színháznak is tudnia kell.
Abból a gazdag eszköztárból, amit két és fél évezrede feltaláltak a görög és a japán színházakban, kár volna bármit is elvetni. A szöveg, a zene és a tánc együtt született színpadra az ókorban e két egymástól távoli, egymástól független helyen, és nem véletlenül: az emberi játékosság, csodálatos közös adományunk nyilvánult meg bennük. Az igazi színháznak azóta is ezek az alapfeltételei, mert az évszázadok igazolták a létüket; mi is ehhez a szerencsés hármassághoz tartjuk magunkat.