Történelmi zárt osztály

Friedrich Dürrenmatt: János király / Szegedi Nemzeti Színház
A rendezés sokat merít a diákszínházi ötletekből, a produkció egészét friss és gátlástalan infantilizmus járja át.
Úgy tűnik, Dürrenmatt likvidálta Shakespeare királydrámáját. Az általa radikálisan újraírt ironikus, szatirikus, maró gúnnyal átitatott komédia ugyanis hatásosabbnak, élesebbnek, gördülékenyebbnek bizonyult az eredetinél, amelyet emberemlékezet óta nem játszottak magyar színpadon. A hangnem és a műfaj megváltozása annak következménye, hogy a dürrenmatti problémafelvetés is eltér az eredetitől. Shakespeare bonyolult és formátumos hatalmi-politikai játszmákat mutat, amelyeket éppúgy befolyásolnak a nemzeti érdekek, mint az eltérő hatalmi ágak, társadalmi osztályok szempontjai, no meg a hatalmasok saját prioritásai. Dürrenmattnál viszont nem léteznek ideák, a játszmák egysíkúak, mivel mindent csak a cinikus, gátlástalan önérdek mozgat. A nagy mechanizmus felőrli az individuumokat; nincsenek elvi célokért a siker reményével küzdő emberek, csupán jobb és rosszabb játékosok.

Shakespeare drámájában a két főszereplő összetettebb, bonyolultabb figura, akik különböző szempontok alapján, váltakozó intenzitással és egyre reménytelenebbül lavíroznak az eltérő érdekek között. Dürrenmatt komédiájában a Fattyú intellektusa és meggyőződése ellenére is eleve kudarcra ítélt, örök vesztes (aki naivan racionalista elképzeléseivel csak a káoszt növeli), a többiek pedig – élükön János királlyal – szinte egytől egyig gátlástalan gazemberek, akik csupán szellemi kapacitásuk és gátlástalanságuk mértéke alapján különböztethetők meg egymástól. Kétségkívül leegyszerűsített koncepció ez, szimplifikált figurákkal, de igazán passzol mind a huszadik-huszonegyedik századi életérzéshez, mind a modernebb színházi látásmódhoz és formákhoz. És Dürrenmatt szövege tagadhatatlanul gördülékenyebb és frappánsabb, mint a Shakespeare-é. (Mondhatni, szellemesebb, mint Dürrenmatt más, megírásukkor eredetibbnek, izgalmasabbnak tűnő, manapság egyre porosabbnak, érdektelenebbnek látszó komédiái.) (Fordító: Görgey Gábor.)
A János király komoly előnye, hogy megfelelő színészi-rendezői szaktudás esetén szinte elronthatatlan; ironikus humora, a mechanizmus bemutatásának vérfagyasztó cinizmusa szinte bizonyosan nem marad hatástalan. Hátránya, hogy erősen kötött szöveg, amely nagy ötleteknek nemigen enged teret – így igazán kiemelkedő, eredeti, a korábbi interpretációktól élesen elütő bemutatót sem könnyű készíteni belőle.

Nem állítom, hogy Keszég László szegedi rendezése ilyen volna – de tetszetős, jó tempójú, szellemes játékötleteket tartalmazó produkció, ami nagyban köszönhető annak, hogy Keszég az írói koncepcióhoz tökéletesen illeszkedő formát talált ki. Az előadás látványos – és magában a látványban is megtestesülő – alapötletre épül. Cziegler Balázs díszlete egy stilizált kórterem, valahol az elmeosztályon. A koszlott, sárgás, zöldes csempék, kórházi ágyak, székek és szekrények, vizesblokkok fizikai valójukban idézik meg a kórházi osztályok áporodott légkörét, ám mindez nem egyetlen síkban látható, ugyanis a díszlet lépcsőzetesen emelkedik. Ezzel több, egymásra épülő játéktér jön létre, amelyek közt dinamikusan közlekednek a színészek (a díszlet pragmatikus előnye, hogy senki nem vész el a tömegjelenetekben, szinte mindig mindenkit láthatunk). Berzsenyi Krisztina pedig pizsamákat, fürdőköpenyeket, papucsokat, mamuszokat ad a színészekre, a nemesi öltözékek kiegészítői is ócska szövetek, törülközők.

Olyan elmegyógyintézetben járunk, ahol orvosok nincsenek, csak ápoltak, így a betegek maguk osztják és játsszák el a szerepeket. Ebben a szerepjátékban pedig éppúgy felcserélhető mindenki, mint a történelem nagy mechanizmusában. Mindez a tartalom szintjén nem jelent revelációt (nem egy előadás láttatta már a jelent vagy a múltat elmebeteg őrületnek, szereplőit metaforikusan vagy fizikailag is háborodottnak), de az alapötlet karakterisztikus játékstílust indukál, amelyhez változatos, szellemes játékötletek is kapcsolódnak. A rendezés sokat merít a diákszínházi ötletekből, a produkció egészét friss és gátlástalan infantilizmus járja át. Fegyverek és más eszközök készülnek konyhai kellékekből, az egyik korona villákból, a másik injekciós tűkből áll össze, a győztesek néha véres – és igen élethű – fejekkel dobálóznak, s noha igazi zenekar is kíséri a produkciót (természetesen a zenészek is az ápoltak öltözetét viselik), maguk a színészek is össze-öszeállnak, hogy zenéléssel – vagy legalábbis speciális, alkalmi ritmushangszerekre épülő hanghatásokkal – teremtsék meg az egyes jelenetek atmoszféráját. (Zene: Márkos Albert.)
Nemcsak ezekben a jelenetekben vannak sokan a színpadon; a koncepcióból eredően egyébként is a színészi csapatmunkára kerül a hangsúly. És a társulat igen meggyőző teljesítményt nyújt. Nagy energiával, érezhető játékkedvvel mozog mindenki a színen, s noha a választott játékmód természetszerűleg szűkösebbre szabja a karakterteremtés kereteit, szinte mindenkinek jut egy-egy markánsabb szín a tablón. Szívós László az eseményekből semmit nem értő, fanatikusan erőszak- és háborúpárti Lipótja az animális kegyetlenség groteszk torzképe. Ferencz Nándor fejlődésben megrekedt dauphinje az események után reménytelenül kullogó, örök értetlenek mintapéldánya, akinél még a Borsos Beáta „jótevői” közt hánykolódó gyermek Arthurja is felnőttebbnek tűnik. Barnák László megkínzott, utóbb feladatát kerekesszékben is ellátó francia követének az abszurd módon röhejes fennsőbbrendűségi komplexus a legfőbb ismérve, míg Pembroke szerepében a rezzenéstelen szolga álarcában ügyködő skrupulusok nélküli árulót mutatja meg.
Az összevissza csereberélt, a hatalmi üzlet részeként kezelt fiatal nőalakok – Waskovics Andrea élveteg Blankája és Tolnai Hella mindenki által lesajnált Izabellája – pillanatok alatt változnak bosszúálló fúriákká, míg az idősebbek, Molnár Erika mindenkin uralkodni próbáló Eleonórája és Szabó Gabi anyatigrisként is leginkább saját érdekeit szem előtt tartó Konstanciája meggyilkolásuk előtt kénytelenek belátni, hogy maguk is csak eszközei voltak a férfiak játszmáinak. A három nagy játékost, János királyt, a francia királyt és a pápai követet a nyers cinizmus, a gátlástalanság, a reflektálatlan amoralitás is összeköti. A hasonlóságok hangsúlyozása mellett azért érzékletesek a privát defektusok is: Vicei Zsolt Fülöp királya a legpragmatikusabb; ő az, aki pillanatok alatt képes megfontoltan meggyőződést váltani, de ő az is, aki a leginkább örömét leli az öncélú kegyetlenségben. Gyöngyösi Zoltán János királyának hasonló váltásai, váratlan fordulatai mögött inkább a hangulatember indulatai, illetve a hatalmukkal mindent megtehetők nemtörődömsége érezhető. Figeczky Bence Pandulphója pedig végletekig egocentrikus, a drámai történelmi fordulatok közepette is szinte csak saját fizikai szükségleteire koncentráló, affektáló piperkőc, ám a hatalmi pragmatizmust mégis ő képviseli a legkövetkezetesebben és legkegyetlenebb módon. A többiekhez képest a Fattyú maga a jó szándékú racionalitás – még akkor is, ha Olasz Renátó tekintetéből egy fantaszta idealizmusa olvasható ki. Ám a rációnak nincs helye a bolondokházában – így törvényszerű, hogy minden ésszerűnek tűnő ötlete, javaslata tragikus következményekkel jár.

Persze ebben a világban a „tragikus” idézőjelek között értendő; Keszég László rendezésének egyik legfontosabb erénye éppen ezeknek az idézőjeleknek a színes, invenciózus alkalmazása. Az a fegyelmezett, precíz és lelkes csapatmunka pedig, amit az alakuló, formálódó – ebben az évadban sok frissen végzett fiatal színésszel kiegészülő – szegedi társulat mutat, a jövőre nézve igencsak biztató.

Forrás: http://art7.hu/szinhaz/friedrich-durrenmatt-janos-kiraly-szegedi-nemzeti-szinhaz/