Inkább elénekeljük: ˝Nehezen betűzgetnek az új cenzorok˝ – last minute út XIV. René banánköztársaságába

Mielőtt bármit írnék a darabról, hadd kezdjem ezzel: telt házzal ment a kisszínházban. Elhoztak rá iskolás csoportot, lelkes anyukák a kamasz gyerekeiket, és akiket láttam, tisztességes tapsot adtak a XIV. Renének. Innen-onnan hallottam, hogy „ez aranyos volt, tetszett”. Akármilyen véleményem is alakult ki az előadásról, nem tudok nem örülni annak, hogy ők a színházat választották délutáni programként.
A legfrissebb szegedi előadást, a XIV. Renét nem véletlenül tiltották be sürgősen az 1940-es vígszínházi premier zajos sikere után. Mi mást várhatunk attól a történettől, mely az ügyeskedésen és hatalmi játszmákon alapul?
Az Eisemann–Harsányi–Zágon szerzőtrió darabjában győz végül a tiszta szerelem, némi családi érzelemmel – mégis olyan érzéssel távozunk, hogy ezt a könyvelhető megoldást csak azért biggyesztették oda, hogy vígjátékról beszélhessünk, mert egyébként sokkal fontosabb volt kimondani bizonyos életszagú és jobb esetben lenyelhetetlen dolgokat. Spiró György szöveggondozásában is, például azt, hogy futballstadion. Vagy offshore. Cenzor. Erőmű. Egyébként pedig mindegy, te csak házasodj, boldog Lodoméria!
Az újra felfedezett zenés vígjáték rendezését a Jászai-díjas Tasnádi Csabára bízták, aki visszatérő vendég a szegedi teátrumban. A XIV. Renén is látszott, hogy rutinos utas ő a műfaj hullámvasútján: megkapták a kellő hangsúlyt a kiszúrások és utalások, és pontosan felsorakoztak a vígjátékok alapelemei.
Szilágyi Annamária Irina királynője a szó minden értelmében lehengerlő – a férfierővel és heves asszonyi vágyakkal megáldott uralkodót igazi jolly jokerként alakítja a színésznő.
Lehet a partnere a kedves, ugribugri Katasztrófa főhercegnő, Borsos Beáta személyében, vagy az ő lovagja, az eseményekkel sodródó Alfonz herceg Gyöngyösi Zoltán alakításában – az eredmény így is, úgy is megnevetteti a közönséget. Kárász Zénó János herceg szerepében a keményvonalas régi generációt személyesíti meg, a nézők nagy részének tetsző humorral. René nadrágszerepét játszó Tolnai Hella a Dollárpapában megismert különc, boldogságra vágyó lányalakot idézi fel, Figeczky Bence a hősi lelkű György hercegként mutatta be, mennyire jól működik bonvivánként is. Szívós László mint főálláshalmozó a titulusok két lábon járó paródiája, bár a tűzoltószerep egészen váratlan poén maradt. Fekete Gizi, a jólelkű, olaszos nagynéni legalább olyan váratlanul tűnik fel és el, mint Mary Poppins, pont annyi eleganciával és mindentudással, mint Travers hősnője.

Bóbis László koreográfiái a megszokottnál több akrobatikus elemet használtak – az emelések az Irina-Henriette és a René-György párosnál is jól működtek. Molnár Zsuzsa díszlete kétarcú, hollywoodi neonkeretet kapnak a bársony-arany klasszikus fotelek, pamlagok, trónusok. Örvendetes dolog, hogy élőzenével kísérik végig a darabot, sőt még a zenekari árkot is bevonják a játékba: az amerikai jazzkarmester székhelye lesz, akit Barnák László alakított.

A furmányosan csavart-tekert cselekmény valahogy mégsem ér rendesen véget – tudjuk, hogy mindjárt legördül a függöny, elvégre gyanúsan sokan szerelmesek, még sincs sehol a racionális megoldás, hiába derül ki a végére Hodu Péter illír főhadsegédének nagy fordulata is. Az összes hibája ellenére messziről is árad a XIV. Renéből valami – nem rádium, hanem cinkosság, amivel már lassan nyolcvan éve összekacsinthatunk, még ha néha titokban is. Mert továbbra sincs akkora szerencsénk, hogy ne fognánk fel annak a félmondatnak a pikantériáját, hogy „nehezen betűzgetnek az új cenzorok”.

Forrás: Délmagyarország