90 esztendősen elhunyt Horváth Zoltán, színházunk egykori főrendezője

Ha egy színházi rendező születésnapja alkalmából nyugdíjba vonulása után 30 évvel is sok kollégája jön össze, mint Horváth Zoltán köszöntésén szeptember 19-én a Budapesti Operettszínházban, akkor ennek az oka nem pusztán az, hogy művészi életműve jelentős. Olyan valakinek kell ehhez lennie, akinek személyisége, embersége, a munkához és a munkatársakhoz való szeretetteljes viszonya mély nyomokat hagyott a szakmai közegben, melyben életének legaktívabb évtizedeit töltötte.

Horváth Zoltán ilyen ember volt: szeretetre méltó, mert szeretetet sugárzó. A rendezők egyedüli döntéshozók a színpadi történések meghatározásában, ez némelyiküknél akár zsarnoki magatartást is jelent. Ezzel szemben Horváth Zoltán türelme, segítőkészsége, empátiája, humora megalapozta a próbafolyamatok oldott hangulatát. Mindenki örömmel, élvezettel tette a dolgát, ami az eredményen, a produkció minőségén is meglátszott.

Színpadi rendezéseinek túlnyomó részét zenés darabok jelentették. Azon kevesek közé tartozott, akinek a képesítése is erről szólt: míg a későbbi zenés színházi rendező diplomákat a Színművészeti Főiskola bocsátotta ki, Ő a Zeneakadémián végzett operarendezőként. Pályáját Miskolcon kezdte, ahonnan két év után Debrecenbe szerződött. Öt debreceni évad után kilenc év Pécs következett. Az a teátrum, melyben a leghosszabb időt töltötte, a Szegedi Nemzeti Színház volt: a legendás operakarmester -akkoriban színigazgató- Vaszy Viktor bízta meg a zenés tagozat főrendezői teendőivel. 1972-től 1983-ig egy termékeny évtizedet töltött Szegeden. Vezetői működésének második felében sikerrel oldotta meg az igen nehéz helyzetet, melyet a nagyszínház épületének felújítás miatti bezárása teremtett 1978-ban. A hátralevő évadokban egy moziban kellett méltó módon színpadra állítania az operairodalom nagy klasszikusait.

1983-ban rangos budapesti megbízatást kapott: a Fővárosi Operettszínház művészeti vezetőjének nevezték ki. Természetesen nem ekkor találkozott először a műfajjal: számos értékes és népszerű operett-rendezése alapján kapta a felkérést, de alkotóereje elsősorban operákban teljesedett ki. A törzsrepertoár darabjain kívül számos ritkaságot, köztük ősbemutatókat vitt sikerre. Verdi művei közül 11 különböző opus megrendezése fűződik nevéhez, közülük az Aidát, a Trubadúrt és Falstaffot háromszor, a Don Carlost négyszer, a Traviatát ötször, a Rigolettót -szinte hihetetlen- öt évtized alatt hétszer mutatta be.

Hatvanévesen nyugdíjba ment ugyan, de ez aktivitásának nem vetett véget. Egyetemi oktatói munkája mellett a következő évtizedekben még 30 bemutatót hozott létre, nagy vitalitással, fáradhatatlan munkabírással, szaktudással, igényességgel és művészi fantáziával. Új produkciói mellett korábbi rendezései számos felújítást értek meg; ezek ugyanis olyan előadások voltak, melyeket érdemes volt újra műsorra tűzni.

Életének utolsó éveiben is figyelemmel kísérte egykori színháza munkáját. Budapesti vendégjátékainkon a közönség soraiban érezhettük értünk drukkoló szeretetét, előadás után örülhettünk elismerő szavainak. Jelentős Művész és nagy Ember volt. Színházunk igen sokat köszönhet Horváth Zoltánnak: az időszakot, melyben meghatározó, vezető személyiség volt, ma is a szegedi zenés színház aranykorának tartjuk. Elvesztése fájdalmas, de emléke megmarad egykori kollégái és közönsége szívében, munkájának eredménye tovább él mai produkcióinkban. Nyugodjék békében!

A Szegedi Nemzeti Színház Társulata

(Fotó: SZNSZ archívum)