Szeged – Zsebkendőket előcsalogató és látványos Szőcs Artur Valahol Európában-rendezése. A pénteki premiert záró hatalmas tapsvihar szerint valamit jól csinált, mert a színpadon és a nézőtéren is ugyanolyan boldog arcok mosolyogtak egymásra az előadás végén.
Káosz, összevisszaság, összedőlő épületek, s bombák hangja – a gyerekek, akik most élettel töltik meg a Szegedi Nemzeti Színház színpadát, nem tapasztaltak hasonlókat, mégis hibátlanul helytálltak a musicalben. Az 1995-ös bemutatója óta a Valahol Európában mindig jó választás.
Szőcs Artur egy összeszedett produkciót kreált, rengeteg megható, váratlan megoldással. Édes-bájos, néhány hatásvadász elemmel, mégis érdekes, olykor riasztóan kegyetlen, torokszorító. Aktuális, hiszen valahol most is bombák robbannak, füst van és tűz. Itt ezek effektek, de beszélnek helyettük a szavak és a gyerekek. Azok, akik elszenvedik a felnőttek gyarlóságait. Remekül kiáll a gyűlölet és a keserűség ellen a produkció, a szeretet erejével. Minden primitív indulatot viszont nem lehet megfékezni, bármennyire is próbálkoznak az egyszerű emberek. Azonban el kell kezdeni.
A szívbemarkoló dalok mit sem érnének remek színészek nélkül. Pálfi Zoltán zseniálisan énekelte a címadó slágert. Külön súlya van mondandójának, miszerint: A gyűlölet végre a múltra marad. S bárcsak úgy lenne. Pálfi Zoltán kiváló reményvesztett művész, s különösen bájos a gyerekek között, ahogy végre őt is elbűvölik a kedvességükkel. A darab vitathatatlanul kardinális pontja lett, mikor közösen énekelnek. „Ami fontos, az, hogy úgy legyen, az, hogy mindenki másmilyen” – énekelte és jelelte a gyerekekkel, akiknek fele a meghatott közönséget ölelgette a nézőtéren, miközben becsatlakozott a színház énekkara is. Viszont nem csak ő okozott libabőrt. Ágoston Katalin végre hallatta énekhangját. Remek választás Suhanc szerepére. Talánjával belopta magát a szívekbe, s Hosszúval közös duettjében is remekelt, bár utóbbi kissé negédesre sikeredett. Viszont kellően ellensúlyozzák később, így nem érződik kellemetlenül soknak. A Hosszút alakító Rusznák András a darab vége felé teljesedett ki igazán. Nem tűnik feltétlenül egy javítóintézetből jött gyermeknek, de mikor a miértekre keresi a választ dalában, jól átadja a megtört, sérülékeny, bár már felnőni kényszerült gyereket. Ficsúrral – Rétfalvi Tamással – és azt akasztani kívánkozó Szeplőssel – Mari Domonkos – pazar triót alkotnak. Velük együtt remek alakítást nyújt Ferencz Nándor is, Csóró szerepében. A Rétfalvi remek macska-egér táncot lejtett egyébként a leventeoktatóval kisestélyiben művésznőként, de kellettek ezek a vidám percek, mint egy falat kenyér.
A humor különösen fontos elem az előadásban. Mindig rácsodálkoztatják a nézőt, milyen nemes egyszerűséggel, őszintén gondolkodnak a gyerekek. A kis Professzort alakító Vály Boldizsár – „orevorá, öcsém”– és Pötyi, Szügyi Boglárka talpraesett és aranyos. Vajda Vince, vagyis a kis Kuksi vagány, eleven, s nem ok nélkül mondta: nagyon szomorú a halála. Szőcs Artur Árvai György monumentális, romos, dupla díszletével remek megoldást talált a két gyerekszereplő halálának bemutatására, hogy hogyan is mennek a mennybe, ahol már nem kell várni a holnapot. Az utolsó, monumentális jelenetben Borovics Tamás–Gömöri Krisztián jól bevált párosát alkalmazták. Borovics a hatalomtól elvakult agresszort mutatja meg, akinek remek ellenpontja a Tanító, Gömöri, kezében a már haldokló Kuksival. Ahogy végül a fiú elbúcsúzik tőlük, s Éva énekel. Vadul, dühösen, Kuksi szavaira emlékezve – Nem szabad félni. Lent Koczka Ferenc dirigált, minden zsebkendő előkerült, s a nézők végül nem tudták elégszer visszatapsolni a csapatot.
Forrás: Délmagyarország