Színházunk április 6-án mutatja be Molnár Ferenc Színház címen egybefoglalt három egyfelvonásos komédiáját. Az előadást Horváth Péter rendezi. Vele beszélgetünk.
Talán kevesen tudják, hogy Horváth Péter rendező azonos Horváth Péter íróval, akinek tucatnyi regénye jelent meg az elmúlt évtizedekben, számtalan hangjátékot írt, mellettük színdarabokat, filmforgatókönyveket és olyan nagysikerű musicalek társszerzője, mint a Valahol Európában, az 56 csepp vér vagy a Padlás. Voltaképpen melyik „énje” az igazi?
Mindkét alkotó tevékenységemet egyaránt kedvelem. Az írás magányos foglalatosság, ott csak a vakon villogó képernyővel (önmagammal) kell szembe néznem. Amíg az első betűket le nem üti az ember, minden esélye megvan arra, hogy remekművet hozzon létre. Azután, ahogy az oldalak lassan megtelnek jelekkel, ez az esély egyre inkább csökken, és az emberek végül tudomásul kell vennie a saját képességének határait. Előfordul, hogy jobb anyag kerül ki a kezem alól annál, mint amire elméletileg képes volnék. Ilyenkor „valaki” segít, és a szerencsés alkotó úgy érezheti magát, ahogyan József Attila írta:
„Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset írunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.”
Erősen remélem, hogy nem értékelem túl valóban sokrétű írói munkásságomat, de kétségtelen, hogy nagyon sok embernek szereztek és szereznek örömet az írásaim.
Ami a rendezést illeti, az társas kaland, és ez a legszebb benne. A rendező sosincs egyedül. Meghatározó alkotótársa a szerző, akinek darabját először is mélyen és alaposan meg kell ismernie, hogy aztán teljes valójával, szakmai tudásával, tapasztalatával és minden ösztönével szolgálhassa azt. Ahogyan a szerző, úgy a színielőadás minden résztvevője segíti a darab színre állítását. Az előkészületek során a tervező kollégákkal folytatott eszmecserék, a próbafolyamat során a színészekkel folytatott beszélgetések, mind-mind egy irányba hatnak: a darab és egymás teljesebb megismerése felé. A megszülető előadás végül elsősorban mindig a színészeké, de azért valamiképpen én is ott vagyok velük, közöttük, a színpadon, és ez remek érzés.
És a mostani próbák? Hogyan alakul a „Színház”?
Erősen kedvelem Molnár Ferencet, valamiképpen rokonlelkek vagyunk. Drámaíróink közül talán ő ismeri a legjobban, legmélyebben a színházat. Én színházban nőttem fel, édesanyám Szentirmay Éva remek színésznő, édesapám Horváth Jenő legendás tehetségű rendező volt. Amikor a Szegedi Nemzeti Színház tagjai voltak, és előadás után sokáig időztek a színész-klubban, én négyévesen olyankor gyakran kint aludtam a klubhoz vezető folyosón tárolt, bőr nélküli üstdobok valamelyikében, és álmomban is színházi levegőt szívtam.
Most is boldogon dolgozom szeretett kollégáimmal. A Keszég László főrendező úr által az elmúlt két év során komoly (a szakma és egymás iránti felelősséggel felruházott) társulattá kovácsolt együttes régi és új tagjai egytől egyig nagy tehetséggel és odaadással alakítják parádés szerepeiket. Nekem csak annyi a dolgom, hogy vigyázzak rájuk.
Igyekszem.
És a bemutató után? Milyen tervei vannak a nyárra?
A könyvhétre megjelenő új könyvem utolsó simításait végzem majd, közben hangjátékot rendezek az isteni Krúdy Gyula egyik kisregényéből, olvasok, írok, sokat pingpongozom, szeretem a feleségemet és a gyerekeimet, egy hetet vitorlázom az Adrián, azután készülni kezdek következő rendezői munkámra: egy kis budapesti színházban állítom színre Mihály Tamás zeneszerző barátommal közösen alkotott musicalünket.