Szeretet, szigor és tisztelet: Bodor Johanna szerint ne gondoljuk magunkat többnek, mert felnőttek vagyunk

Szegeden táncolt 1989 és 1993 között, most pedig koreográfusként tért vissza a városba Bodor Johanna. A Valahol Európában musicallel, mint alkotó, eddig még nem találkozott. Azt is elárulta, melyik az a három alapelv, amelyeket mindig betart a próbák során.

Annak idején szezon közben, 1989 novemberében érkezett a Szegedi Baletthez Bodor Johanna, amikor még Krámer György volt az igazgató, Imre Zoltán pedig a művészeti vezető. – Ha létezik klasszikus értelemben vett szakmai mentor, akkor őt annak tekintem – mondja komolyan utóbbiról. – Imre Zoltánnak köszönhető, hogy koreográfus lettem. Próbált rávenni minket, hogy ne csak táncolni, hanem alkotni is akarjunk. Nemzetközileg elismert koreográfusokat hozott, komoly eszköztárat adott nekünk, amelyből később dolgozhattunk. Amelyre lehetett építeni.

Bodor Johanna pályája során kiadott egy könyvet is, Nem baj, majd megértem címmel. Ebben a balett zárt világáról írt. Mai napig úgy véli, nem igazán beszédesek a táncosok, mert nem divat őket megszólaltatni. – Én kicsit más kategória vagyok, sokat küzdöttem, hogy meghallják ezt a szakmát. Kell is, hiszen egy olyan világ ez, amelyről sok téveszme kering.

A koreográfus azt is elárulta, hogy melyik az a három alapelv, amelyeket mindig betart. – Először is, soha nem megyek felkészületlenül próbára. A második, hogy soha nem vagyok hajlandó megalázni senkit, még a fegyelmezés alibije mögé bújva sem. Illetve félelemkeltéssel sem akarom elérni a koncentrációt. A harmadik pedig az, hogy nem engedem meg magamnak, hogy unatkozzanak a próbámon.

Most a Valahol Európában koreográfusaként kell a szegedi társulattal és 40 gyerekkel megbirkóznia. Örül, hogy a darabbal, mint alkotó, még nem találkozott. A csapattal is szeret együtt dolgozni, vagyis a rendezővel, Szőcs Arturral, illetve a díszlet- és jelmeztervezőkkel, Árvai Györggyel és Szűcs Edittel. – Mi egy nyelvet beszélünk, szigorúak vagyunk magunkhoz. Tiszteljük egymást és a másik munkáját.

Alapelve: minden társulatot meg kell hódítani. – Meg kell érdemelni a bizalmat és a tiszteletet – szögezi le. Ez azonban más, ha gyerekekkel dolgozik együtt az ember, mint most, ebben a darabban. – Nincs bennük maszkrendszer, nem tudnak még furfangosak lenni. Csibészek persze, igen. Gyorsan megkapom tőlük a reakciókat, rögtön visszajeleznek. Nem egy gügyögő, édes, cuki néni akartam lenni, hanem olyan, aki komolyan veszi őket. Nem gondolom azt, hogy mert felnőtt vagyok, és értek a szakmámhoz, ezért bármihez is jogom lenne velük szemben. Talán annyihoz, hogy kinyissam azt a kaput, amelyen keresztül meglátják, hogy a színpadon látott darab mögött mennyi munka van. Azt a munkát viszont szeretni is kell, és lehet is. Szeretet, szigor és a tisztelet ötvözete folyamatosan váltakozik a próbákon bennem. Az én felelősségem, hogy milyen élményekkel mennek haza a gyerekek.

Azt is elárulta, sokat köszönhet Arturnak, aki a próbafolyamatot elindította, úgy, hogy olyan hangnemet ütött meg, amellyel komolyan lehet dolgozni. – Cinkos kis szövetség alakult ki köztünk a gyerekekkel és a színészekkel is.
A társulat tagjai példát mutatnak a kicsiknek, okoskodás nélkül. Segítenek nekik, anélkül, hogy lenyomnák őket. Nekem itt az a feladatom, hogy az adott körülmények között a legjobbat hozzam.

A körülményekhez tartozik a színészek életkora, a nyitottság, a mozgáskultúrájuk. Sokan úgy fogalmaznak, hogy ezek olykor akadályok, pedig nem. Ugyanígy vagyok az iskolázottsággal. Attól még, hogy én iskolázott vagyok, nem vagyok hajlandó kizárni azokat, akik tehetségesek, de kevésbé iskolázottak.

Forrás: Délmagyarország