A boldogság csak álom

Wolf-Ferrari "Sly" című operája az Erkel Színházban. Kritika.    

Ermanno Wolf-Ferrari az 1900-as évek első felének népszerű operakomponistája volt, akit ma elsősorban mint az opera buffa műfajának „feltámasztóját” tart számon az operatörténet. Nem volt újító szándékú modernista, mint Alban Berg vagy Arnold Schönberg. Munkássága inkább egyfajta neoklasszicista irányt követett, zenei nyelve nagyrészt Rossini és Donizetti stílusát idézi, miközben egyes darabjaiban Mozartig nyúlt vissza. Nagy műveltséggel és jó színházi érzékkel rendelkező komponista volt, aki operáit zárt számokra építette, kamarazene-szerű zenekari kíséretet és aprólékosan kidolgozott, hajlékony énekbeszédet alkalmazva. Bár életében sikeres szerző volt, operái az 1900-as évek második felében nagyrészt eltűntek a színpadokról. A Magyar Állami Operaház a huszadik század első felében négy darabját is bemutatta (Kíváncsi nők, A négy házsártos, Sly, Susanne titka), majd A négy házsártos 1966-os új betanulása után egészen az idei évadig nem tűztek műsorra Wolf-Ferrari darabot Budapesten. Az olasz anyától és német apától származó zeneszerző munkásságának jelentősége nem mérhető a legnagyobbakhoz, de a Shakespeare400+ Fesztivál alkalmából megvalósult májusi Sly premierje bebizonyította, hogy operái ma is számot tarthatnak a közönség érdeklődésére.
A makrancos hölgy prológja ihlette librettó ebben a műben is alkalmat kínált a zeneszerzőnek, hogy remek vígoperai hangulatot teremtsen – különösen az első felvonás kocsmai jelenetében –, de a címszereplő és Dolly szerelmi kettősétől kezdve az opera buffa hangvétel eltűnik. Az opera szüzséje is átalakul, és megidéződik a verista operák gyakori témája: a férje mellett boldogtalan feleség története, aki előtt felcsillan egy emberibb kapcsolat lehetősége. A szerelmesek végső egymásra találását pedig ez esetben is meghiúsítja a tragikus végkifejlet. Wolf-Ferrari nagy profizmussal használta fel és ötvözte egymással a különböző stílusrétegeket.

Göttinger Pál rendezése elsősorban a történet szürrealisztikus voltát igyekezett hangsúlyozni, rámutatva a felszín alatt megbúvó emberi drámákra. Katona Gábor a musical előadások világát idéző, olykor a történet sejtelmességét is illusztráló koreográfiája, valamint Bujdosó Nóra revü-szerű jelmezei éles kontrasztban álltak a tragédiába torkolló történettel. Mindez kiemelte, hogy a két főhős nem a saját életét éli, hanem a külvilág által rájuk kényszerített szerepeket játsszák el. Sly a vidám kocsmai társaság bohéméletű költője, aki látszólag élvezi a korhelykedést – holott mindig is vágyott egy jobb életre. Dolly a férjétől elhidegült asszony, aki gépiesen teljesíti a gróf követeléseit, de már nem szereti urát és nem boldog mellette. A sekélyes és vidám felszín mögött mindketten szenvednek. A történet végén mintha a grófné is álomból ébredne: a költő iránt fellángolt szerelme rádöbbenti eddigi élete sivárságára és felébreszti benne a vágyat egy jobb élet lehetősége iránt. Göttinger rendezése hatásosan érzékeltette a felszín alatt megbúvó drámát, az előadás látványvilága – Horgas Péter monumentális díszleteivel – pedig folyamatosan hangsúlyozta a történet álomszerűségét.
Az előadás egyik legnagyobb érdeme a szólóénekesek, a táncosok, valamint az énekkar tagjainak összehangolt színpadi mozgatása. A második részben, a tömegmozgatásban ugyan voltak kisebb ügyetlenkedések, de ezen a későbbi előadások alkalmával lesz még lehetőség finomítani. Összességében jól sikerült színpadra állítást láthattunk az Erkel Színházban. Göttinger hagyományosabb felfogása – amely nem helyezte új kontextusba a történetet, és nagyjából hűen közvetítette az eredeti szerzői utasítások szerinti történéseket – a konzervatívabb nézők számára is befogadható előadás eredményezett.

A Sly három igazi főszerepe mellett sok mellékszereplőt is felvonultat, ezért nem könnyű egy minden tekintetben kielégítő szereposztás kiállítani, ugyanis olykor a mellékfiguráknak is fontos szerepük van a színpadon. Mindenképpen dicséretes, hogy a Szegedi Nemzeti Színház megbirkózott ezzel a feladattal, és zeneileg is egyenletes színvonalú előadás valósított meg. A három főszerepet a társulat legrutinosabb és legfelkészültebb művészeire bízta.

László Boldizsár hiteles színpadi játékkal, érzelemgazdagon, szépen kimunkált szólamformálással keltette életre a címszereplőt (Sly tenor szólama rendkívüli feladat elé állítja az énekest). A harmadik felvonás végi monológ igazán megrendítőre sikerült, de az énekesnek nem okozott gondot a komédiázás sem az első felvonásban, illetve a szenvedélyes érzelmek hiteles megjelenítése a szerelmi kettősben. Kónya Krisztina törékeny, kiszolgáltatott nőként ábrázolta Dollyt, színekben gazdag éneklésével a nő apróbb lelki rezdüléseit vissza tudta adni. Az előadás egyik legszebb pillanata a grófné imája volt a második felvonásban. Westmoreland gróf alakját Kelemen Zoltán kellőképpen ellenszenvesen formálta meg, miközben hozta a tőle elvárható üzembiztos színészi és színvonalas vokális teljesítményt. John Plake hálás epizódszerepe remekül illett Cseh Antal basszbaritonjához, aki szemmel láthatólag nagyon élvezte a színész alakjának megformálását. Élvezetes alakítás volt Laczák Boglárka színészileg életszerűen megformált és vokálisan is szépen megoldott fogadósnője. Kovács Éva korrektül énekelte Rosalindát, a karakterzerepeket alakítók közül pedig kiemelkedett Réti Attila és Ajtorjay Tamás szereplése. Az idei IX. Nemzetközi Simándy József Énekverseny nagydíját megnyerő Hanczár Györgyöt ezúttal kisebb epizód szerepekben hallhattuk, így leginkább magabiztos színpadi megjelenésével és felszabadult játékával tudta felhívni magára a figyelmet.
A Szegedi Nemzeti Színház Énekkara szépen vette az akadályokat és élvezetes teljesítménnyel ajándékozott meg bennünket. Gyüdi Sándor kezei alatt a Szegedi Szimfonikusok összeszedetten, színesen játszottak, de a zenekarnak elsősorban a könnyedebb, vígoperai részek frissességét és élénkségét sikerült jobban visszadnia, a lírai részeket kevésbé éreztem kidolgozottnak.

A Shakespeare Fesztivál gazdag programkínálatában talán a Sly volt a legnagyobb újdonság a közönség számára, hiszen az 1931-es magyarországi bemutató óta először szólalt meg a darab Budapesten (Wolf-Ferrari operát pedig a főváros közönsége több mint ötven éve nem láthatott). A mostani bemutató magas művészi színvonala igazolta, hogy érdemes volt újra elővenni.

Péter Zoltán
operaportal.hu