Jön, lát, győz – Rózsa és Ibolya

Ahhoz, hogy igazán élvezzük a szegedi színház nagyszínpadán pompás kiállításban bemutatott klasszikus magyar horrormesét, érdemes a háttérre is egy pillantást vetni. A népmesei alapokból kiinduló, majd Arany János, Arany László és Lakatos Menyhért irodalmi feldolgozásait felhasználó Gimesi Dóra nagylélegzetű színpadi művét az épületen belül eddig kisebb feladatokkal megbízott, illetve saját, a helyi állóvízbe követ hajító projektjeivel szereplő Barnák László vitte színre. Lényeges a produkció helyi értéke: az érdektelen bemutatókból már komoly készlettel rendelkező dél-alföldi színház idei első, gyerekeknek szóló előadásán ugyanis azonnal látni, hogy itt most végre tényleg mindent beleadtak egy látványos, hatásos, minőségi produkció születésébe. Szüksége is van erre a sem művészileg, sem gazdaságilag nem túl jól muzsikáló színháznak: a kortárs, a magyar, a gyerek – csupa, a fenntartó pénzeszsákjának száját szélesebbre nyitó hívószó.
Pikírt megjegyzéseinket azonban itt felfüggesztjük: örömmel nyugtázzuk a kétórás előadás végére, hogy gondos kezek munkája nyomán a terméketlen talajban is meg tud teremni a rózsa és az ibolya. Gimesi Dóra kétfelvonásos színdarabjának ez a mostani az első élőszereplős bemutatója. A jó ízléssel vezényelt színészi összjátéknak köszönhetően a mese halálosan komoly fordulatai és a szerző által közbeszőtt könnyed epizódok egyensúlyba kerülnek. A mese két világ kibékíthetetlen ellentétéről, elhúzódó harcának végnapjairól szól: emberek és tündérek örök szembenállásának persze, hogy két ifjú szerelmes egymásra találása vethet csak véget. Ez eddig szimpla ügynek tűnik, de a hagyomány – amit Gimesi következetesen gondolt és írt újra – ennél jóval bonyolultabb. A szereplők nem egyszerűen feketék vagy fehérek: féltékenység, intrika, megcsalás, embervadászat, gyilkossági kísérlet festi látszólag korhatárosra a pontos lélektani megfigyelésekben bővelkedő történetet.

Azért csak látszólag, mert a színészeknek még a velejükig romlott alakokat is sikerül szerethető, csetlő-botló figurákká hangolni, miközben a biztos erkölcsi alapokon álló karakterek esendő mivoltát is képesek megmutatni. Varjúháj tündérkirály (Rácz Tibor) első megjelenésekor például nagyhatalmú, félelmetes despotának tűnik, ám később kiderül, hogy csak egy megfáradt, alapvetően jóindulatú öregúr, akiben ott szunnyad egy régivágású pedagógus és a felelős családapa is. A nyitányban mindenesetre az erdőben eltévedt, legfeljebb hangerejében uralkodói erényeket csillogtatni képes Rózsakirálytól (Kancsár József) olyasvalamit kér a kiút megmutatásáért cserébe, amiről az nem tud. Rutinosabb mesehősök persze gyanút fognának, azonban a naiv és öntelt Rózsakirály rögtön belemegy az alkuba, előre túladva elsőszülött gyermekén, Rózsa királyfin (Ferencz Nándor).
Miközben a Rózsakirály és a fiukért teljes szívéből rajongó felesége (Farkas Andrea) között házassági válság bontakozik ki, a látatlanban eladott első trónörökösből utolsó utáni koldus lesz a tündérek földjén. Embertelen körülményei ellenére felfigyel a fiúra a tündérkirály előző házasságból született lánya, a bájos Ibolya (Vass Zsuzsanna). A dolgok innentől akár haladhatnának is a lehető legsimább mederben, ám a tündérkirály rámenős új felesége – Szilágyi Annamária a leggonoszabb mostohák egyike, akit színpadon valaha láttam – más tervet eszel ki. Az asszonyság több legyet ütne egy csapásra. Hűséges, együgyű, hajlékony gerincű szolgája, Nadragulya (Poroszlay Kristóf) közreműködésével veszejtené el a fiatalokat és férjét egyaránt. A komor hangvételű darabban szerencsére jut idő arra is, hogy időnként fellélegezzünk: a két szomszédvár között gyorsöltözés után könnyedén átjáró katonák (Hodu Péter, Bánvölgyi Tamás) amellett, hogy a nép hangját képviselik, kommentárjaikkal, közbeszólásaikkal segítik a nézőt a sztoriban való eligazodásban.

Az igényes vállalás sikeréhez hozzájárul Varga József ötletes, nem illusztratív mozgásvilága, no meg a Molnár Zsuzsa (díszlet) és Varjas Zsófia (jelmez) által kidolgozott látvány. A tündérek sötét és titokzatos lápi világához képest éles kontraszt az emberek birodalmának letisztult, magyar népies motívumokat okosan újrahasznosító, a rózsát mint jelképet folyton megidéző udvara. A hatalmas drapériák, a színes fóliafalak, az intelligens lámpák és a tündéri világot beborító füstköd takarékos, mégis látványos megoldásokat szülnek. Nem spóroltak az igencsak mutatós jelmezeken sem: ezek pontosan idézik meg a népmesék és tündérregék világát. Hasonló mondható a Fábri Géza komponálta, két zenésztársával (Csepregi Hajnalka, Szurdi Zsolt) élőben előadott zenéről. A magyaros motívumok sokszor tradicionális népi hangszereken szólalnak meg. Az eredmény mégsem kötelező skanzenlátogatás: élő, lélegző, élvezetes kirándulás, aminek a végére kiderül, hogy a tündér is ember.

spiritusz.hu
Jászay Tamás