Már megint sikerült

Az elmúlt évad sikere 2015. április 9-én és 22-én ismét műsoron!

Hoffmann meséi Szegeden
Szegeden már megint sikerült!

Úgy raktak össze egy produkciót, hogy nehezemre esne megmagyarázni, hogy kitől, mitől és miért, de működik, méghozzá nagyon is jól működik.

Lehetne árnyaltabban is fogalmazni, de a feleségem csak annyit mondott, hogy erre emlékezni fog (részéről ez nagyon komoly dicséret.) Az én első benyomásom sem túl összetett: elismerem, korábban magát a szerzőt, és fél- vagy egész operettjeit nem tartottam túl sokra, de ez az előadás magát a zenét is nagyon komolyan felértékelte.

Hogy a végén kezdjem, szinte biztos, hogy a sikerben szerepet játszó tényezők közül a legfontosabb már megint az, hogy nagyon pontosan mérik fel a rendelkezésre álló erőket, és mindenki, de tényleg mindenki egy irányba húz.

Természetesen a kvalitásokban vannak kisebb-nagyobb különbségek, de kifejezetten mínuszban csak a zenekar szóló-csellistáját vagyok kénytelen könyvelni. Ilyen csúnya, érdes karistolást pódiumon már nem volna szabad tolerálni.

(Előző mondatom nagy vihart kavart a fórumokban, mégis úgy gondolom, az a tisztességes, ha itt hagyom okulásul, az alábbi kiegészítéssel:
Mindenképpen én tévedtem: az engem zavaró momentum egy négy csellistát érintő rövid jelenet volt a harmadik felvonásban (barcarola), tehát ha úgy volt érthető, hogy az egész előadásban volt bajom, akkor rosszul fogalmaztam – másrészt viszont semmiképpen nem lett volna szabad az egészet az egy szólista nyakába varrnom. Őt alázatosan megkövetem, nagyon sajnálom.)

Az énekes gárda viszont egészen nagyszerű.

László Boldizsár annyira hiteles Hoffmann, amennyire csak lehet. Még azt sem zárnám ki, hogy őrá választották a darabot és nem fordítva. (Ámbár, még az is lehet, hogy már Offenbach is eleve rá gondolt komponálás közben.) Bonviván és részeg szerencsétlen, jó kiállású társasági ember és könnyen rászedhető szerelmes, egyik szerepből sem csinál gondot. Nem tudatos színész, nem vet be kifinomult eszközöket, de hát ilyesmire nincs is szüksége. Tulajdonképpen mindegyik színben és jelenetben ugyanazt teszi és megvan a figura. László Boldizsár nagyszerű tenor, és láttuk már olyan szerepekben, ahol többet kellett dolgoznia az alakításon, tudjuk, hogy képes rá. A Hoffmann viszont a szerep és szereplő nagy találkozása, jutalomjáték.

Kelemen Zoltán egészen másképp működik. Az ő szerepformálása tudatos és rendkívül gondos. Másképp talán nem is lehetne sikeres ilyen sokféle, egymástól gyökeresen különböző szerepben. Örülök, hogy egymástól nem is túl nagy időkülönbséggel láthattam Jagóként és Sharplessként is. Most is meggyőző, legyen Lindorf vagy Coppelius vagy Miracle, ugyanazt a sötét háttérhatalmat testesíti meg, aki fölülről átlát mindent és szövögeti önző terveit.

Szemere Zita vokálisan és színpadi jelenségként is robbant! Nem csupán az a híres „asz” volt impresszív, hanem minden. A koloratúra tündöklő, a játék pedig sziporkázó, ráadásul nem esett bele a szereppel kapcsolatos leggyakoribb hibába. Egy pillanatra sem játszotta túl, nem lett vásári, sőt, gépies esetlenségében volt valami megható és szánandó.

(Itt jegyezném meg, hogy Pál Tamás bizonyára komoly okkal vezényelte a híres Olympia-áriát a szokottnál lassabban. Igaza volt, nem kell, hogy a bábu fölényes és virtuóz legyen.)

Kónya Krisztinát elsősorban a jelenet hangulatának a megteremtéséért illeti dicséret. Nem lehet könnyű betegséget és fogyó erőt megjeleníteni úgy, hogy maga a hang maradjon szép, és magvas. – És természetesen semmi manír, semmi köhécselés.

Vajda Júlia pedig most is kitűnő – ahogy megszoktuk…

A kisebb figurákat is igazi művészek jelenítették meg, jó kedvvel és készséggel. Andrejcsik István ezúttal tenor-szerepben vétette észre magát, és nagyon jó volt újra hallani Szonda Évát is.

A végére hagytam Kálnay Zsófiát. Mindvégig a színen van, mégsem főszereplő. Árnyékként része Hoffmannak, ő fogalmazza meg és kommentálja a gondolatait. Egészen különleges és nehéz feladat, talán még nehezebb, mint általában a nadrágszerepek. Kálnay Zsófia pedig remek. Nagyon érzékenyen és őszintén énekel. Tulajdonképpen egyedül az ő alakításán múlik, hogy a rendezői „csavar” nem is igazi csavar. Kézenfekfő, hogy a nadrágszerep nem is nadrágszerep, és Kálnay Zsófia nem „árnyék”, hanem oldalborda.

Utólag többektől hallottam a rendezést dicsérni – okkal -, pedig Juronics Tamás mintha egyáltalán nem is foglalkozott volna fontos kérdésekkel. Sem értelmezni sem megértetni nem kívánt semmit. Igazából nem is rendezett.

Két dolgot oldott meg, azt viszont nagyon: A szereplők mozgatását, vagyis valójában a koreográfiát, valamint a látványt. Mindenki mindig akkor és ott volt, ahol kellett lennie. Üdítő frissességgel, üresjáratok és lötyögés nélkül gördültek a dolgok a színpadon. Nagyon látványos tánc lett a Kleinzack-legendából, de általában a kocsmajelenet nagyon virtuóz.

Az „Antónia” kép pedig szívszorító. Lehet, hogy a hosszú zsinóron függő csupasz villanykörték pislákolása, elhalványulása valamiféle közhelyszótárba is beleférne – de nem akkor, ha azt ilyen színvonalon csinálják.

Összefoglalva – próbáltam körülírni, de pontosan megfogalmazni nagyon nehéz, hogy mitől volt ránk ilyen nagy hatással ez az előadás. Azt hiszem, hogy már megint és többedszer, egyszerűen arról van szó, hogy Szegeden mindenki azt csinálja, amihez ért, és úgy, ahogy azt tudja.
Különleges élmény!

momus.hu
2014.04.24.
-dni-