A vádlottak padján: Kurázsi mama és gyermekei
A hétvégén bemutatták a Szegedi Nemzeti Színházban a művet, amellyel Bertolt Brecht világhírnévre tett szert. A háborús dráma felkínálja a lehetőséget: döntsön a néző maga, ki a dababban a bűnös, ki az áldozat.
Terápiás céllal néztem meg szombaton a Szegedi Nemzeti Színházban színpadra vitt Kurázsi mama és gyermekeit. A több mint tíz éves, kötelező, iskolai olvasmányélmény szörnyű, kitörölhetetlennek tűnő emléket hagyott bennem. Ezt próbáltam meg feloldani a darab megnézésével, mondván a drámákat mégiscsak színpadra szánták, szánják mind a mai napig. Hátha, egy próbát megér.
Bodolay újabb történelmi tablóval bizonyította rendezői kvalitásait. A Vasgróf és a Svejk után, Brecht darabjának feldolgozásával ezúttal (is) a háború borzalmaira, illetve a kisember felelősségére összpontosít. A krónika történelmi ideje a 30 éves háború 12 éve: 1624-1636. Ölik egymást halomra – ki tudja, kinek a nevében. Nem is lényeges, hiszen akármelyik háború lehetne. Akármelyik, mégsem tud a néző, olvasó elvonatkoztatni a mű keletkezésének idejétől: Brecht 1938-ban kezdi el írni a Kurázsi mamát, és közvetlenül a második világháború kitörése előtt fejezi be. A szegedi feldolgozás nem is rejti véka alá a párhuzamot, a színházterembe lépve az 1939 felirat fogad minket, valamint a színpad egyik felét az Ivo Dzsima-i zászlókitűzés parafrazált szobra foglalja el. Ahogy elkezdődik az előadás, teljessé válik a kép, a kosztümök, a kellékek, mind-mind az 1930-40-es éveket idézik.
A háborús forgószínpadon sorra tűnnek fel azok, akik elszenvedői és egyben kiszolgálói a vérontásnak. Élükön ott a címszereplő, akinek csak látszólag célja, hogy megóvja a háború borzalmaitól gyermekeit, Eilifet, Svájcerkást (Stüsszit) és Kattrint. Kurázsi mama sorra elbukik – gyermekei meghalnak, saját természetüknek köszönhetően. A legokosabbnak mondott Eilif kegyetlensége, Svájcerkás becsületessége miatt, míg Kattrin vesztét önzetlen emberszeretete okozza. Ezzel a tettével a darab egyetlen olyan jelenetét adja, mely mentes a haszonleséstől. Kattrinon kívül mindenki erkölcstelen, mindenki csak saját semmi kis életének megmentésén munkálkodik. Van, aki ennek érdekében testét bocsájtja áruba (Yvette – Csorba Kata), van, aki a lelkét adja el (ők vannak többen, de az álszent prédikátor pap tipikus példája ennek a csoportnak – Ádám Tamás). Kurázsi mama sem különb a többinél, csak áll és néz, megfizeti a háborúnak a vámot, gyermekei életével. Nincsenek igazi hősök, ebben a darabban nincsenek, azok csak valami távoli vidéken, valahol a színpadon túl teremnek meg.
Brecht egy nagyon kegyetlen, de nagyon is igaz világot tár elénk. Ám számtalan eszközzel él, hogy hangsúlyozza, mi nézők egy színdarabot látunk. Állandóan kizökkent minket. Már épp beleélnénk magunkat a szereplők helyzetébe, már épp kezdenénk együtt érezni, amikor jön egy dal vagy egyszerűen a karmester-narrátor-szerző (Gyüdi Sándor) szól ki nekünk, és megszűnik a varázs. Ez itt nem a valóság. A maga korában hatalmas újdonságnak számítottak az elidegenítő effektusok, és Brecht nagyszerűen adagolta műveiben. Talán épp az elidegenítő effektusok miatt elsőre a darab töredezettnek tűnhet – a folytonos kiszólások, zenei betétek bizony forgácsolják is rendesen a mű cselekményét –, azonban a végére teljes lesz a kép, és nem marad hiányérzetünk. Hacsak nem az, hogy ebben a darabban nem lesz katarzis, nincs jó és nincs rossz, így győzelem és vereség sincs. Csak a háború létezik, a béke ugyan egy pillanatra felsejlik, de csak azért, hogy újabb tragédiát hozzon, és végleg elenyésszen.
Bodolay rendezésénél is elmondható, hogy nagyon jó arányérzékkel nyúlt a darabhoz. Semmi nem túl sok, semmi nem túl kevés. A szövegben rejlő humorfaktor kiaknázása pont megfelelő ahhoz, hogy oldja a mű szomorúságát, de ne csináljon belőle vásári komédiát. A színészek játéka nem túlzó, mindenki a helyén van. Kurázsi mama szerepében Fekete Gizi remekel, nagyszerűen adja vissza a haszonleső markotányosnő figuráját, aki szekerével folyton követi a háborút, hisz abból él. A zenének különösen meghatározó szerepe van a darabban. Sokszor zavarba ejtőek a dallamok, nem fülbemászóak, ellenben a történésekre hűen reflektálóak és a háborús tematikát teljes mértékben kielégítőek.
A Kurázsi mama és gyermekeinek nézése közben végig ott motoszkál a fejemben, vajon mentségül szolgálhat-e a háborús közeg a szereplők viselkedésére. Felmenthetjük-e Kurázsit és társait csak azért, mert a vérontás kellős közepén kellett boldogulniuk. Én még nem döntöttem el, melyik táborba tartozom: a felmentőkébe vagy az elítélőkébe.
A terápia viszont sikeresnek bizonyult. Ha nem is szerettem meg – mert ez a fajta színház, amit Brecht képvisel, úgy gondolom, sosem lesz a kedvencem –, értékelni és élvezni tudom, akarom is.
promenad.hu
2015.01.25.
