Az „ős-Macbeth” Szegeden

Verdi: Macbeth – az 1847-es „eredeti” változat

Macbeth: Kelemen Zoltán
Banquo: Kiss András
Lady Macbeth: Nadia Cerchez
Macduff, skót nemes: László Boldizsár
Malcolm, királyfi: Boncsér Gergely
etc.

Díszlet- és jelmez: Juhász Katalin
Karigazgató: Kovács Kornélia
Vez.: Pál Tamás
Rendező: Galgóczy Judit

Fiatalon megkíséreltem körbejárni a nagy Shakespeare-hősöket. Emlékszem, nekifutottam az eredeti angol szövegnek, de beletört a bicskám, aztán persze elolvastam magyarul, ha jól emlékszem, Szabó Lőrinc fordításában.

Megnéztem Polanski filmjét, máig előttem, mily elszörnyedéssel gondoltam a meztelen boszorkányokat látván, hová leszel, ó, emberi szépség.

S persze meghallgattam Verdi operáját. És meg is tudtam nézni, még elcsíptem, az 1970-es évek derekán, a Szegedi Nemzeti Színház Versényi Ida rendezte produkcióját. Az előadásról csak halvány emlékeim vannak, Karikó Terézre és Littay Gyulára emlékezem.

Aztán jött az 1986-os bemutató, Kerényi Miklós Gábor jegyezte, érdekes, hogy pár napja megtekintve (sajnos, egy elég rossz minőségű felvételről), már nem volt olyan hatással rám, mint anno (Németh József és Misura Zsuzsa énekelték a két főszerepet).

És további Macbethek, Szinetár rendezése a MÁO-ban, Mutival Salzburgban, vagy tavaly decemberben Pozsony régi operaházában.

Lemezfelvételek a gyűjteményemben, Abbadóé és Mutié, Sinopoli extravagáns változata, persze a legendás Scala-premier 1952-ből, de Sabata dirigálásával és Callasszal, aztán Leonard Warren klasszikus alakítása, egy raritás, a La Fenice 1968-as előadása a sajnálatosan oly kevés stúdiófelvételt készített Leyla Gencerrel, és természetesen a Hungaroton-kiadás.

Fentiek alapvetően az 1865-ös, átdolgozott változatot reprezentálják.

Az eredeti, 1847-es Macbethet csak pár napja ismertem meg, először, Operatikus jóvoltából, CD-ről – a BBC 1979-es előadásának érdekessége, hogy a címszerepet az a Peter Glossop énekli, amúgy nagyszerűen, aki a Szegedi Szabadtéri Játékokon 1963-ban Luna gróf, rá öt évvel Amonasro volt.

Nagy szerencsémre Pál Tamás kitűnő tanulmányában részletesen elemezte a két változat közötti különbséget. Egyetlen dologban azonban nem osztom véleményét, és nem osztom Márok Tamásét sem, aki szerint „Az 1865-ös változat nagy problémája, hogy a finálé megoldatlan”. (http://tiszatajonline.hu/?p=63208).

Számomra az ősváltozat fináléja hangzik sután, a „Mal per me” ariosoval (Macbeth halálával) történő lezárás, különösen az I. és II. finálék pompázatossága után.

Ám, hogy ne saját véleményemet hozzam, hanem a kérdésben legadekvátabb személyét:

„Én is azon a véleményen vagyok, hogy meg kell változtatnunk Macbeth halálát, de semmi jobbra nem tudok gondolni, mint egy záróhimnuszra” – Verdi levele francia kiadójának, Léon Escudiernek.

Verdi életművének egyik legjelesebb ismerője, Julian Budden arra mutat rá, hogy noha a jelenet (azaz Macbeth halála) lenyűgöző, az 1865-ös változat eljátszásakor beillesztése Verdi akarata ellen való.

Ennek dacára sokszor elhangzik a későbbi változat színrevitelén is, és legalábbis érdekes, ahogyan a jelentős lemezfelvételek egy része viszonyul a kérdéshez (valamennyi, alább hivatkozásra került Macbeth-rögzítés a párizsi átdolgozást nyújtja): az RCA 1959-es változatán Warren elénekli, Cappuccilli 1976-ban (DGG, Abbado) szintén, de tíz évvel később a magyar kiadáson nem. Még különösebb az EMI megoldása (Muti, 1976 – ez, természetesen, először LP-n került kiadásra, a hatodik lemezoldal nem csak a „Mal per me”-t tartalmazza függelékként, hanem a Lady II. felvonásbeli „Trionfai! secure alfine” kezdetű cabalettáját, és Macbeth III. felvonásbeli „Vada in fiamme”-jét is. Sajnálatos, hogy a felvétel (két) CD-n való megjelentetésekor ez az addenda kimaradt.

És akkor ennyi „zenefilológiai” fejtegetés után a szegedi előadásról.

ős-Macbeth Shegeden A nyolcadik X felé közeledő Pál Tamás egy kamasz kíváncsiságával fedez fel, mutat be új, vagy épp elfeledett műveket.

Rendezőnek Galgóczy Juditot sikerült megnyernie, tudtuk, hogy tőle nem „kosztümös” operajátszást kapunk, de ez a produkció még az ő mércéjével is szokatlan, sokak számára talán legalábbis ambivalens.

A nyitóképben (a díszletet, és a napjaink világát tükröző jelmezeket egyaránt Juhász Katalin tervezte) zöld harcmezőn vagyunk. Fóliába burkolt hullák gördülnek alá, fóliába öltözött nők teszik ezeket a korpuszokat futószalagra, s tűnnek el a díszlet gyomrában.

Ebola-járvány utánérzése?

A boszorkányok tarisznyájukból valamiféle fehér port szórnak ki.

Anthrax?

Amúgy a színen sorokba rendezett vegyvédelmi sisakok – ismét utalás a világot fenyegető járványokra, vagy katonasír-utánérzések?

Galgóczy rendezésének egyik nagy erénye, hogy szabad asszociációkat kínál. Néhány megoldását a második előadást megnézve sem értettem meg – így a Macbeth asztalára felkerülő apró figurákat, vagy a fináléban az önmagát tőrrel döfködő Macbeth sugallta jelentést.

Biztos, hogy egy minden percében mozgalmas-izgalmas, helyenként extravagáns, de egyetlen percig sem unalmas rendezés a Galgóczyé.

Kivitte a kórust a színpadra, a zenekar egy részét a földszinti páholyokba. És nagyszerű ötletnek bizonyult a Fricsay Ferenc Városi Fúvószenekar Gyimóthy Zoltán vezetésével történő szerepeltetése az I. felvonás fináléjában – a teljesen logikus és hatásos megoldás mellett a rendezőnő utalhatott arra a tényre is, hogy az együttes névadója születésének századik évfordulóját idén ünnepeltük.

Másik nagy érdeme az énekesvezetés. Évek óta egyértelmű, hogy Kelemen Zoltán a szegedi nagy baritonok – Littay György, Gyimesi Kálmán, Németh József – örökébe lépett, de ilyen átélt játékot, differenciált mozgást, mint most, még nem láttam tőle (például a II. fináléban a rendezői utasítást követve pillanatok alatt préseli be terjedelmes korpuszát egy asztal alá).

A voce a premieren nagyszerűen szólt, meg merem kockáztatni, ma magyar operaszínpadon a legjelentősebb baritonhangok közé tartozik, az, hogy a második előadáson egy kicsivel – de valóban csak egy kicsivel – kevesebbet nyújtott, talán a Szeged és MÁO közötti ingázással magyarázható.

Az est – pontosabban, Szegeden az utóbbi évek – legnagyobb felfedezése a Ladyt éneklő Nadia Cerchez. Ha a hangot kategorizálni akarnám, talán a drámai szoprán, koloratúrkészséggel lenne a legmegfelelőbb definíció. A hang főleg a magasban nyílik, színe nem bársonyos, mezzoforte-forte tartományban icipicit keményedik, de ez ehhez a szerephez ideális. A mélyebb lágét nem forszírozza, nem mellezik, szinte lehetetlen észrevenni, mikor vesz levegőt, úgy énekel, ahogy más beszél, és teszi mindezt, Galgóczy utasítására, állva, háton fekve, ülve, vagy épp körtáncot járva.

A Pokoli nehéz második felvonásbeli Trionfai-t, Cerchez játszi könnyedséggel énekelte.

Megjelenése elbűvölő, összességében, ez a Lady a világ bármelyik operaházában megállná a helyét. A szezonban még Toscat énekel majd Szegeden – aztán, félek tőle, már csak nemzetközi beszámolókban találkozhatunk a nevével.

László Boldizsár igazi mediterrán színű hangon énekelte gyakorlatilag egyáriás szerepét, Macduffot, muzikális volt Kiss András (Banquo), noha változatlanul az a véleményem, a hang inkább bariton, vagy basszbariton, mint valódi basszus.

Lehetetlen nem észrevenni Boncsér Gergely (Malcolm) folyamatos fejlődését.

A Szegedi Nemzeti Színház énekkarát az elmúlt évtizedek alatt számos karigazgatóval hallottam, amióta Kovács Kornélia irányítja őket, jobbnál jobb teljesítményt nyújtanak – de korábban olyan emlékezetest, mint itt a Macbethben, még sosem hallottam tőlük Van egy kedves „turpisság” is a dologban, beállt a kórusba néhány olyan énekes, akik amúgy főszerepeket is szoktak interpretálni (Tóth Judit – Carmen, Kovács Éva – Cso-cso-szán, Horák Renáta – Tatjána).

Apróság, és sajnos, tervezőjét nem tudom, de említésre méltó a négyoldalas ismertető, találó idézetekkel és vonzó grafikával.

Fentebb azt írtam Pál Tamásról, hogy egy kamasz kíváncsiságával kutatgat a zeneirodalomban.

És egy huszonéves lendületével dirigálta az előadást. Az elmúlt közel négy évtizedben számtalan fantasztikus Verdi-előadást éltem át vele, a Szabadtéri Forzajat, micsoda szereposztás volt, Tokody, Ilosfalvy, Leiferkusz, Gregor, Gyimesi, neki köszönhetem életem első Boccanegráját, ott volt egy 1983-as Don Carlos, úgy tűnt, soha többet nem dirigál utána Szegeden, őrületig, fehér izzásig hevítette az Erzsébet-ária zenekari előjátékát. És sorolhatnám tovább a példákat.

De ezzel a Macbethtel talán mindent megkoronázott, feltette az i-re a pontot. Tökéletesen tiszta, makulátlan zenekari játék, ha kellett, olvadó líra (Macbeth-Banquo duett zárása), ha kellett, sistergés (például a III. felvonás indítása).

Úgy gondolom, tisztelve Galgóczy munkáját, az énekesi teljesítményeket, az, hogy a szegedi operajátszás Aranykönyvébe kívánkozó produkció jött most létre, az elsősorban Pál Tamás érdeme.

Jöjjenek el, nézzék meg ezt az előadást.

Azaz, ne jöjjenek – Zarándokoljanak!