A két Macbeth

Franz Werfel szerint Verdi legfogékonyabb éveiben még nem ismerte Bach és Beethoven műveit. Lehet, bár nehezen hihető, különösen annak fényében, hogy 1834-ben, huszonegy évesen Milánóban eldirigálta Haydn A teremtés című grandiózus oratóriumát. Beugrás volt, mindhárom maestro (direttore, concertatore és sostituto) megbetegedett, s Verdi a kórusból lépett ki, hogy az impresszárió legnagyobb megelégedésére vezesse a próbákat és az előadást. Azt is tudjuk, hogy Lavigna mester a partitúrák tanulmányozása mellett „kánonokat és fúgákat, fúgákat és kánonokat” követelt tanítványától, s Verdinek naponta legalább egyet kellett mindkét műformából tanárjának asztalára tenni.

Honnan akkor a korai operák feltűnő egyszerűsége? Miért, hogy e művek partitúráiban semmi visszfénye Chopin, Schumann, Berlioz kromatikus sokszínűségének? Korabeli kritikusai le is húzták Verdiről a keresztvizet. Ósdi tradíciókhoz tapadó, műveletlen parasztnak titulálták Hanslicktól kezdve, Bülowon át Boitoig. Egy bírálója nem átallotta kijavítani Verdi – szerinte lapos – harmóniáit, s „művét” elküldte a Maestrónak okulásul. A Nabuccótól lelkes Verdi tábor rajongásán ámuldozó és bosszankodó ellenzők cikkeiből, leveleiből kitűnik, úgy hitték, Verdi – egyszerű származása, műveletlensége okán – nem tud, nem képes modernebb, korszerűbb muzsikát írni.

Ez a vélemény, a korai operák lesajnálása, bizonyos fokig ma is tartja magát. De még a „Verdi-pártiak” is hajlamosak a Maestro pályaívét egy, szinte érthetetlen fejlődés-gazdagodás csodájaként leírni, értelmezni. Ebben kimondva, ki nem mondva tovább él a vélekedés, amely szerint Verdi fiatalkorában nem volt képes másra, mint a szokványos olasz operaklisék ismételgetésére, míg öregkorára az Otellóval egyszer csak az operavilág élére írta magát, a túlszárnyalhatatlan Richard Wagnert is lepipálva.

Ha összevetjük a két Macbeth partitúrát (1847 kontra 1865) ez az érdekes kérdés más megvilágításba kerül.

A Mester az I. felvonás zenéjén gyakorlatilag nem változtatott, a duett záró taktusait kivéve.

A II. felvonás kezdésének ária-cseréje rögtön a dolgok lényegébe hatol: a „Trionfai” ismételt (tehát kötelezően díszített) cabalettája helyett kétrészes, harmóniavilágában bonyolultabb szövésű, variálhatatlanul véglegesre komponált romanza kerül („La luce langue”).

Az ária gyönyörű, de hangütése szerint inkább a Don Carlosba illene, sehogy se való az előzményekhez, Az ária-cseréhez bizonyára az is hozzájárulhatott, hogy a párizsi bemutató Lady-jének, Amelia Rey-Ballanak sötétebb, dúsabb szopránja volt, mint a ragyogó koloratúr-képességekkel rendelkező Marianna Barbierinek, aki a firenzei premieren jeleskedett. A második finálé kétszakaszos „Őrülési jelenete” is kiszínesedik, hatásos modulációk és változatosabb szövésű kíséret kerül a rusztikusabb első változat helyébe.

A III. felvonást Verdi jelentősen átdolgozta, annak ellenére, hogy látszólag minden a helyén marad. Minden a helyén marad, de minden másképp valósul meg. Más az indító boszorkány-kar vége (a zárókar is javítva van), más akkordok szólnak a méla skót dudákat idéző jelenés-zenékben, s szinte minden ízében megváltozott a címszereplő lamentációja.

Ebben a felvonásban találhatjuk a párizsi igazgatónak tett engedmény első nyomát, a jelentősen kibővített balettzenét, s a felvonás végén váratlanul, dramaturgiailag semmivel sem indokolva megjelenik a Lady. Macbeth áriája, a „Vada in fiamme” elmarad, helyette pompázatos duett következik, szövege vérszagú: „Ora di morte e vendetta”, konstrukciója briliáns, stílusában messze túllép az I. felvonás bel canto hagyományain.

A IV. felvonás firenzei „Patria oppressa”-ját megismerve, az a képtelen ötlet jutott eszembe, jó lenne mindkét változatot eljátszani egymás után. Verdi Párizs számára állítólag azért írt újat, mert az első variáns túlságosan emlékeztetett a „Va, pensiero”-ra. A felvonás ezt követő változtatásai egyértelműen arra utalnak, hogy a zeneszerzőnek 1865-ben már nem volt annyira fontos a shakespeare-i alapmű, mint tizennyolc évvel azelőtt. A csatafúga káprázatos (nyilván a színpadi megoldása is az volt), ám dramaturgiailag fölösleges, a záró induló engedmény a párizsi közönségnek. Sajnos a francia nagyopera oltárán e miatt az induló miatt feláldoztatott Macbeth utolsó, megrázó ariosója.

Visszatérve a 47-es változat egyszerűségéhez, véleményem szerint ez nem indokolható mással, mint Verdi ragaszkodásával a hagyományos olasz operai harmónia- és formavilághoz. Biztos vagyok benne, hogy 47-ben ugyanolyan ragyogóan megszerkesztett fúgát tudott volna írni, mint tette 65-ben, vagy 93-ban. Abban is biztos vagyok, hogy autodidakta mivolta ellenére harmóniai ismeretei harmincnégy éves korában széleskörűek voltak, nem hiszem, hogy egy fiatal, ambiciózus milánói zeneszerző, aki zongoristaként a klasszikusokon nevelkedett, ne találkozott volna az európai romantikával. Kizárt, hogy ne kerültek volna kezébe a már korábban aposztrofált Chopin, Schumann, Berlioz, no meg Wagner művei. Egyértelműnek tűnik számomra, hogy Verdi 1847-ben még a „melodramma italianat akarta szolgálni. Ennek az akkori célnak az akkori Macbeth kitűnően megfelelt, nem véletlenül lett megszületése után a szerző legnépszerűbb operája Itália-szerte.

Ebben az első verzióban éppen az a csodálatos, hogy Verdi az önként vállalt korlátokon belül mire képes. A kromatika nélküli tercrokon kitérések a Lady első áriájának lassú részében, vagy a „L’ira tua”- első finálé csúcspontján éppúgy borzongatóak, mint a művet átszövő kis szekund fel- és lelépések, amelyek vezérmotívumként szövik át az operát. A Maestro kezei között elmondhatatlan és magyarázhatatlan a legegyszerűbb, a tonikáról a dominánsra való moduláció hatása az utolsó felvonás Malcolm-Macduff unisonojában.

1865-ben Verdi már Párizs és Európa kedvence, meghódítója, „világpolgár”, akinek föl kell mérnie, mit tarthat meg régebbi önmagából, és hol kell újulnia. Nos, a Macbeth párizsi verziója ennek az útkeresésnek egyik állomása. Ha később nem lett annyira sikeres, mint a firenzei „alapforma”, az talán annak is köszönhető, hogy az új változat harmóniai-formai újdonságai – lettek légyen önmagukban bármily értékesek – nem tudtak a régi verzióval olyan harmonikus és sikeres műben összefonódni, mint ahogy ez később, a Simon Boccanegra esetében történt.

momus.hu
2012.10.03.
Pál Tamás