˝Tán csak álom volt˝

Nyerő csapatot verbuváltak Rossini Hamupipőkéjére – a vígopera Toronykőy Attila abszurdba hajló, poénokra kihegyezett rendezésében mindkét szereposztással sikert aratott a kisszínházban.

A naiv vígoperák fölött hamarabb eljár az idő, egy korhű Rossini-előadást manapság legfeljebb úgy lehetne elviselni, ha mindegyik szerepet egy-egy színészként is zseniális nagy énekes alakítana. A lassan kétszáz éves Hamupipőkét most színpadra állító Toronykőy Attilának nem állt rendelkezésére ilyen világklasszis gárda, így más utat kellett választania. Kovalik Balázs rendezéseinek hála lassan két évtizede már létjogosultságot nyert a szegedi operajátszásban is az abszurd hang; okos óvatossággal ezt az irányt követi ez a produkció is.

„Tán csak álom volt" – énekli a darab végén a címszereplő; erre a mondatra épített a rendező. Már a nyitány is egy álomjelenet: Hamupipőke a hercegi palota cipőre emlékeztető lépcsőházában a megelevenedő márványszobrok segítségével próbálgatja új topánkáját. A nyitánnyal az álom is véget ér, a két mostohanővér úgy jelenik meg a színen, mint két vagány, mai nőci, aki egy húzós buliból vetődik haza. A pénteki premier Clorindáját Horák Renáta hisztérikus hárpiának,

Gaál-Wéber Ildikó Tisbét bögyös-faros, szexcentrikus, undok hölgyeménynek mutatta – a bővérű komédiázás közben jól is énekeltek. Másnap más jelmezekben két teljesen más karaktert, egy kacagtató, groteszk női Stan és Pan párost láthattunk a remeklő Somogyvári Tímea Zitától (Clorinda) és Laczák Boglárkától (Tisbe). A jelmezek különösen fontosak ebben a produkcióban: Varsányi Anna beszédes ruhái szinte önmagukban képesek egy-egy karaktert megteremteni.

Mindkét Don Magnifico, a premieren éneklő Cseh Antal, és a szombaton bemutatkozó Kiss András is jóval fiatalabb a megformált színpadi figuránál, de ezt sikerült feledtetni a kedélyes bolondozással, a furcsa apafigura egyéni megformálásával. A kiváló basszbaritonnak néhol mintha kicsit mély lenne a szólam, de nagyszerűen legyőzte az ebből eredő nehézségeket, fiatalabb basszus kollégájának énekesi teljesítménye is több mint ígéretes. Ramiro herceg filozófus nevelőjét, Alidorót földig érő, komor, fekete kabátban először Altorjay Tamás jelenítette meg, aki az I. felvonásban az egyébként sem túl izgalmas ária hosszabb verzióját énekelte, másnap Réti Attila a rövidebb változattal sem károsította meg a közönséget. Toronykőy rendezésében szigorú ellenpontként van jelen Alidoro, de azért vele is történnek abszurd dolgok. Amikor koldusként jelenik meg, a szívtelen nővérek dezodorral űzik el, majd egyetlen csettintésére leesik az égből a hatalmas anyakönyv.

A vagány rocker motorosként talpig feketében színre lépő Ramiro herceget először Szerekován János keltette életre, aki igazi Rossini-tenor, erőlködés nélkül énekelte a szólam kadenciáit. A másik Ramiróé, Kóbor Tamásé már nem az az igazi, fénylő, karcsú, könnyed tenorhang, amit a komponista elképzelt, így olykor együtt izgulhatott a közönség az előadóval. A legviccesebb figura Dandini, a herceggel szerepet cserélő inas, akit a premieren Bognár Szabolcs parádésan játszott. A pécsi vendégbaritonista fesztelenül énekelt, finom poénként még a másik Rossini-operára utaló „Figaro, Figaro…" kiszólást is beleszőtte az előadásba. Egészen más karakterű, szépfiús Dandinit hozott Szélpál Szilveszter, aki a szójátékok abszurdba fordításával is brillírozott.

Hamupipőke hálátlan szerep. Két felvonáson át a többiek ellopják a show-t a címszereplőtől, akinek ráadásul épp a legvégén, a finálé rondójában kell legjobban odatennie magát. A premieren bemutatkozó Kálnay Zsófiát ez láthatóan nem zavarta, a fiatal mezzoszoprán hibátlanul énekelte a nehéz slágerária koloratúráit is. Másnap az ugyancsak pályakezdő Kertész Mónika énekelte a címszerepet, akire jól illene az opera eredeti címe, az Angiolina is, hiszen tényleg „angyalszerű" jelenség, olyan madárcsontú szépség, mint Audrey Hepburn, közben pedig csodás, meleg fényű hanggal rendelkezik. Igaz, a bel canto futamokat nem énekli még olyan könnyedén, mint kolléganője, de így is sikerült elbűvölnie a közönséget. Mindketten ígéretes mezzoszopránok, megérdemelten arattak nagy sikert a meglepő befejezés ellenére is. „Jóra fordul végre minden, / Messze száll a szenvedés" – éneklik a fináléban, de a rendező mintha azt üzenné: mindez csak naiv mese, vágyálom. Hamupipőke a rögvalóságra ébred.

A vastaps járt a karmestereknek is, mert a premieren Pál Tamás, majd Kardos Gábor dirigálásával is olyan frissen, könnyed eleganciával muzsikáltak a szegedi szimfonikusok, mint akiknek a vérükben van a sajátos Rossini-stílus. A férfikar is kitett magáért. A produkció megmutatta azt is: érdemes a társulatot a szegedi zeneművészeti kar legtehetségesebb növendékeivel kiegészíteni, mert az ésszerű együttműködéssel mindenki nyerhet.

Délmagyarország
2014.01.20.
Hollósi Zsolt