HUBAY MIKLÓS: ŐK TUDJÁK, MI A SZERELEM; ANTIPYGMALION
„Kínzott a féltékenység, a legtisztább szerelmek e
sápadt társa, már attól is, ha bálványomhoz egy férfi
csak egyetlen szót is szólt.”
Hector Berlioz emlékiratai, I./III. (ford. Faragó László)
Hubay két egyfelvonásosát láthattuk Szegeden Sándor János rendezésében (igaz, kicsivel többet kaptunk, mint amit a plakát ígért, hisz még az első darabhoz írt Kánoni kor című előjáték végéből is láthattunk egy keveset). A darabok tekintetében a választást mindenképp dicséret illeti, hisz nagyon szoros párhuzam vonható a két egyfelvonásos között. Mindkét darab egy művész szerelmét helyezi középpontjába: az előbbi Berliozét, a nagy zeneszerzőét, míg az utóbbi egy Bulcsú nevű szobrászét, aki inkább bohém életművész, mint tényleges alkotó.
Az Ők tudják, mi a szerelem című darab Berlioz saját maga által írt emlékiratain alapul, s Hubay időnként szó szerint átvett mondatokat, szókapcsolatokat a szövegből, ami párhuzamba állítható az évadból Tasnádi Memójával, hisz ez is egy valós forrást helyez a középpontba: Lurija esettanulmányát Szolomon Seresevszkijről, s ugyanígy keveredik a drámában a valóság a fikcióval. Berlioz emlékiratai mellesleg nem mentesek teljesen a színházi utalásoktól, hisz már magát a mottót, mely a zárásnál visszatér, Shakespeare Macbethjéből vette, de magában az emlékiratokban is rengetegszer idézi Shakespeare műveit, illetve zenei életművében szintén érezhető a szerző hatása (pl.: Rómeó és Júlia). Tán nem teljesen a véletlen műve, hogy mikor Hubay egyfelvonásosa kezdődött a Kisszínházban (február 13-15.), ezzel párhuzamosan a Nagyszínházban az Othellót játszották.
A darab váza abból áll, hogy a már bálványozott, nagy zeneszerző időskorában felkeresi nála tíz évvel idősebb gyerekkori szerelmét, akihez még mindig ugyanúgy vonzódik. Feltűnő, hogy a színház évadjában kiemelt szerepet kap az emlékezés, gondoljunk csak az előbb idézett Memóra, melynek középpontjában egy olyan ember áll, aki nem tud felejteni, illetve egy másik, aki nem tud emlékezni, Az öreg hölgy látogatásának Claire Zachanassianja pedig még idős korában sem hajlandó megfeledkezni lánykori sérelmeiről (mellesleg a Dürrenmatt-darab említett szereplőjét és Berlioz gyerekkori szerelmét, Estellát szintén Fekete Gizi játssza).
Berlioz emlékirataiban azt írja, hogy: „Otthon is, a szomszédban is, mindenki az erejét felülmúló szerelemtől megtört, szegény tizenkét esztendős gyereken szórakozott.” (lásd I./III.), s egyszer még saját anyja is tréfát űzött belőle. A nevetségessé válás kérdése a színműben is fennáll, hisz Estella szinte végig erre hivatkozva utasítja vissza Berliozt. Ez a megfigyeltséghez is kapcsolható: Charlotte és Adolphe a külső szobákból hallgatóznak, fiatal Berlioz akaratlanul szemtanúja unokabátyja és Estella szerelmi jelenetének a présházban (ahogy majd az Antipygmalion letakart modellje kerül hasonló szerepbe).
Berlioz alakja inkább egy kissé hóbortos, néha gyermekien naiv művészként jelenik meg az előadáson, s Hubay is inkább a komédia felé viszi a darabot, holott az emlékiratokat olvasva inkább egy Juhász Gyulához hasonló melankolikus zseni meggyötört élete körvonalazódik. Király Levente játéka remekül tükrözte a szenvedélyes monológokban lobogó nagy zeneszerzőt (szinte már el is vonta a többiek játékáról a figyelmet), partnere, Fekete Gizi pedig hűen jelenítette meg a szerető, gondos nagymama és a rideg nő kettősségét, illetve a hűvös beszédmódnak a meleg, kedélyes hangnembe való fokozatos átmenetét. Adolphe, a Borovics Tamás által játszott anyagias és karrierista férj alakja szintén jól kiemelkedik a háttérszereplők közül.
A díszletet jelentő korhű szalon tárgyai között a tükör bír a legjelentősebb szereppel, s metaforikus szinten jelen van az előadás során. Estella a tükörbe néz, mielőtt öregségével szembesítené Hectort, de ekkor Hector azt mondja, hogy inkább nézzen rá: „Nézze ezeket a mély ráncokat, ősz hajamat, dúlt lelkem zavarát szemem tükrében.”
A két egyfelvonásos szépen olvad egymásba, s a második darabnak adott „Avagy tudják ők, mi a szerelem?” alcím is azt kínálja fel, hogy a következőkben az előbbi mű alapján értelmezzük a látottakat. Az első darab úgy ér véget, hogy Adolphe, Charlotte férje leguggolva a felesége által összegyűrt szerződés papírját venné föl, majd a második egyfelvonásos úgy kezdődik, hogy Bulcsú, a szobrász a földön szétdobált vázlatrajzait nézegeti. Az előző darab díszletének váza megmarad: ugyanúgy helyén marad a kandalló, de a rajta lévő díszes lámpa és óra helyett csak üres üvegek lesznek, a vázát tartó állvány hifi-toronnyá válik, a nagy csillár vezetéken lógó csupasz villanykörtévé, a rend pedig szétdobált lapok és üres sörösdobozok káoszává. Az egyfelvonásosok kezdetén lévő zene terén a komolyzene átvált a mai könnyűzenére, a Quimby Autó egy szerpentinen című dalára (az énekes Kiss Tibor szintén foglalkozik képzőművészettel). Ez az átváltozás a szövegkönyvben is megjelenik: a telefont mobiltelefonnal egészítik ki, említésre kerül az Unió, a végén a szobor kikiáltási értékét pedig nem forintban, hanem euróban adja meg Bulcsú. Az aktualizálás miatt a „k betűs” résznél azonban Marceau A tojás című drámája helyett (melyet Hubay fordított) Spiró Csirkefejét említi Bulcsú. Az előző drámában a darab saját korára való utalásként pedig Loulou Offenbach Kán kánjából dúdol egy részt.
Az Antipygmalion, ahogy a Pygmalion mítosz fordítottja, úgy bizonyos tekintetben az előző dráma ellendarabjának is mondható, hisz az előzőben egy férfi kereste fel hosszú vívódás után szerelmét, míg a másikban ugyanezt egy elvált nő teszi meg, illetve előbbiben a férfi féltékenység, utóbbiban pedig a női mutatkozik meg. Ennek ellenére több a közös vonás és párhuzam köztük. A nőalak imádása Bulcsúnál szinte a bálványimádásig fajul. Berlioz Estella (az emlékiratokban Estelle) megnevezésére többször a bálvány szót használja, s már vallási fogalmakat társít hozzá: szentképnek nevezi, továbbá meylani útjait zarándoklatoknak hívja (s a régi szerelem helyszínének felelevenítése a már idézett Dürrenmatt-darabban Claire esetén szintén előfordul). Mindkét Hubay-darabban a férfi szereplőkhöz állati és alárendelt viszonyt jelző metaforák társulnak: az első darabban Hectort a neve miatt viccből kutyának mondja Adolphe, míg a másik műben Bulcsú, hogy mentse a helyzetet, Noa-Noa karkötőjét az orrára teszi, s azt mondja Líviának: „Az orromban viselem! Mint a medve. Hogy ha feljössz, megtáncoltass.”
A zökkenőmentes átmenetet segíti, hogy Borovics Tamás és Szabó Gabi játssza a további két szerepet, s bizonyos mértékig jellemeik továbbélnek. Szabó Gabi alakja ebben a darabban tudott igazán kiteljesedni, a féltékeny femme fatale szerepében. Ruházatában és kellékeiben dominál a vörös szín, mely a kísértés és a szexualitás szerepét erősíti. Borovics Tamás pálmafás és hawaii fűszoknyás lányokat ábrázoló ingje jól kifejezi a természeti kultúrák művészete iránti vonzalmát, s ahogy Adolphe-ot csak az előbbre lépése érdekelte, úgy Bulcsú csakis művészetének áldozza fel összes kapcsolatát. Noa-Noa (Mágori Beáta) természeti kultúrákból származó egyszerűségét és szoborszerűségét pedig jól tükrözi a nagyon kevés tőmondatos megszólalása és a fenékriszálás non-verbális kommunikációs elemként való használata.
A rendezés kicsit szelídített a két egyfelvonásoson: az Ők tudják, mi a szerelem temperamentumos Charlotte-ja a darab végén vázák helyett csak a piszkavasat vágja földhöz és férje szerződéseit gyűri össze, az Antipygmalionban pedig a pikánsabbnak mondható részeket megritkították, illetve a befejezés körforgásszerű szerkezetté íródott át, miszerint visszaérkezünk oda, hogy Lívia becsenget, ami az álom vagy látomás síkjában oldja fel az abszurdumot. Bulcsú egyébként a késsel a hátában lévő szobornak az „Egy szobrász álma” címet adja. A körforgásszerű szerkezet lehetősége, igaz, a volt feleség panaszaiban is ott van, s az őt ábrázoló udvarra hordott szobrokkal Bulcsú olyan, mint Balázs Béla Kékszakállúja a régi asszonyaival. Nagyon jól megtalálták a darabokban rejlő komikum lehetőségeit, ilyen például az Antipygmalionban, amikor Bulcsú egyszer Rodin A gondolkodó pózában ül le a karosszékbe (mellesleg Rodinnek van egy Pygmalion és Galatea című szobra), vagy az előző darab Estellája, aki miután azt hazudta Berlioznak, ki nem állhatja a kék színt, gyorsan el is takarja a rajta lévő kék színű ruhát.
Hubay két zseniális egyfelvonásosa visszafogottabb, kevésbé kísérletező, de nem szájbarágós, ötletes megoldásokban bővelkedő színrevitelben került a nézők elé, s már a darabok miatt is igazi kuriózumnak mondható.
tiszatajonline.hu
2014.02.26.
Puskás Dániel
Fotók az előadásról itt:
http://tiszatajonline.hu/?p=48539