Csak a szépre emlékezni?…
Memo – A felejtés nélküli ember: december 7-én 15 és 19 órakor ismét műsoron!
A szegedi kisszínházban nemrégiben ősbemutatott színdarabban adva van egy ember, ki kora ifjúsága óta mindenre emlékezik. Nem képes semmit sem felejteni.
Egy pszichiátriai alany, akinek agya csúcsszámítógépként működik. Kora ifjúsága óta emlékezik minden képre, illatra, eseményre és vágyra, számokra és szavakra, akár vonzó, vagy taszító élményére. Minden valaha megélt fény-, hang-, tapintás-, íz- stb. érzet rögzül agyában. Az meg, akár csak egy túltelítődő adatbank, egyre feszíti szét önmaga és rendszergazdája idegrendszerének kereteit.
Ez a ritka betegség lényege. S a kórnak neve is van, hipermnézia.
Ily módon a winchester maga lélegző emberi lény, – aki okkal érzi, nem bírja elviselni agya terabájtjainak folytatólagos gyarapodását.
Annál is inkább, mert emlékei nemcsak individuálisak, de társadalmi-történetiek is. A homloka mögé áramló információk a világ jelen-, és múltbeli történelmét is magukkal viszik. A forrás ugyan közvetett, de valóságos – filmhíradók, tanórák, historikus (tan) könyvek, csapongó szülők, szószátyár kocsmabarátok meséi.
A múlt számtalan árnyképe ezért nyüzsög fejében. Lenin és Sztálin, forradalmár bálványok, Kádár és Brezsnyev elvtársak nyelves puszija, Horthy tengernagy az ő büszke fehér lován, szovjet tankok fotója 56 őszéből, pufajkás rendcsinálók éppen úgy, mint hím-igéző női hasi formák pompázása a vad napsütésben…
A szerző, a Bárka Színházat alapító Tasnádi István. A műfajt tekintve zenés emlék-Műnek titulált darabjának címe: Memó (A felejtés nélküli ember). Hozzáteendő e felsoroláshoz a színlap szerint: Illés – Metro – Omega, 1968 – 1978. A nagyhírű együttesek ugyanis e korszakból származó slágereikkel szolgáltatják az elhangzó dalokat, – mintegy különös perspektívát adván a színpadi történéseknek.
S micsoda vidámsággal…
Kérdés: hogyan is született ez az életértés az akkori diktatúrában?
A darab cselekménye különben nem túlságosan érdekes. Sem nem fordulatos, se nem izgalmas – ha csak a puszta történetet, vagy a dialógusokat nézzük. A hipermnézia kórral foglalkozó nőcsábász pszichiáter (Kedvek Richárd) ráakad egy kedvére való paciensre (Sorbán Csaba), hogy disszertációt írhasson tapasztalataiból, s a demenciában szenvedő papát (Jakab Tamás) is meggyógyíthassa. A főnök professzorok (Flórián Antal és Gömöri Krisztián) azonban ellenzik módszereit, meg szakvizsgáját is. Okkal féltékenykedő felesége (Kéner Gabriella) nemkülönben. Így hát bonyodalmai akadnak bőven, – mígnem a vétlen szerencse a gyógyuláshoz, azaz felejtése visszaszerzéséhez segíti paciensét. A papának pedig megjön a világháborúban hagyott emlékezete.
De az első perctől kezdve ott kavarognak a maguk eleven harsányságával a színpadon, az Illés – Metro – Omega nóták. Varázslatosan friss dallamaikkal, bravúros, áthallásokkal dús szövegeikkel mintegy kifordítják, tovább lökdösik, ellenpontozzák a darab eseményeit és mondandóját.
Jó három évtizede egy ország fiatalsága dúdolta közösen ezeket a slágereket (pártállás nélkül), – s lám, élénken zengnek napjainkban is. Minden felejtéseinkkel együtt is. Csak elcsodálkozik az ember a mai magyar könnyű/rock/stb. zenei teljesítmény silányságával való összevetésben.
De a színdarab és a kísérőzene együttesen sem lenne elégséges a közönség átütő lelkesedéséhez. Az előadás megérdemelt sikeréhez igencsak kellett a rendező, Bodolay Géza, aki legjobb formáját mutató sokféle és aktuális (mellék és fő) jelentésű ötlet kavalkáddal produkál fergeteges játékot a színpadon. A tőle megszokott érzékkel pakolja a történelem és a jelen groteszk fintorait a cselekményre. A korbéli zenék pedig az egykori pop koncertek hangulatát terítik szét a nézőtéren. Mindez érzékelhetően tetszik is a mindenféle életkort képviselő közönségnek.
Mindent egyszerre, – Kádárkori és mai tükröződésekben.
Ám mindez azért is ennyire hatásos, mert Bodolay a színészeit a prózai társulat majd legjobbjaiból verbuválta Míra János ötletes tükrökkel csavarintott díszletei közé. Ők pedig – mind a tízen – lelkes beleéléssel mókáznak és komolykodnak, dalolnak és játszanak az előtérben és hátul is, a forgó színpadon, – mint egy jó házibuli aktív résztvevői.
Mindent összevéve ugyanis jó buli az egész előadás, színpadon és nézőtéren egyaránt.
Végül a középkorú és tini nézők együtt dúdolják az újraismert nótákat: „A lányokkal jól megvagyunk–-, légy egy napra a kedvesem-, ülök egy rózsaszínű kádban–, szemétdomb az utca mindkét oldalán, az újkor hajnalán…" És így tovább…
Generáció-közös színházi happening – felejtésre / emlékezésre.
www.szeged24.hu
2013.11.29.
Pavlovits Miklós
