A boldogsághoz kell a rossz memória

Tasnádi István új drámája, a Memo – A felejtés nélküli ember egyszerre groteszk, naturalista és poétikusan filozofikus szöveg. A darab Bodolay Géza sokféle effektust bevető rendezésében sikert aratott a pénteki kisszínházi ősbemutatón.

Szerencsére most nem egy fércmunkát, hanem professzionálisan megírt, érdekes darabot választott a szegedi színház a nemzeti kategóriába sorolt teátrumok számára kötelező penzumnak tekinthető kortárs magyar ősbemutató teljesítéséhez. Tasnádi István színdarabja, a Memo – A felejtés nélküli ember többrétegű, izgalmas szöveg, amely a memória túl- vagy éppen alulműködésének problémája kapcsán roppant aktuális kérdésekről szól. Sok humorral, jól követhető történet révén jut el a darab az átélhető végső tanulsághoz: „A boldogsághoz nagyon kell a rossz memória".

Őrültség, de van benne rendszer – lehet mondani a rendezésre. Bodolay Géza – felerősítve a groteszk sztori társadalmi hátterét – több kapcsolódó korszakot is megidéző, tanulságos „zenés emlék-műként" állította színpadra a darabot. Mira János egyszerű színpadképe sokféle hatást tud kelteni: a forgó közepén álló hatalmas vörös lépcső önmagában is képes egy rezsimet jelképezni, a körülötte olykor tükörré átforduló számozott fekete paravánok a nézőket is szembesítik önmagukkal, a színpadteret fehér szövegekkel teleírt fekete falak zárják le.

Kedvek Richárd laza egyszerűséggel alakítja a nagydoktori disszertációját a túlemlékezés ritka betegségéből író, kissé narcisztikus dr. Lónyai Pétert, akiről végül az is kiderül, milyen gyermekkori traumák és aktuális családi érintettségek jelentik számára a fő motivációt a megszállottan végzett kutatómunkához. A megszabadító felejtést elhozó piros gyógyszeréhez mániákusan ragaszkodó hipermnéziás „Tóth Bogyót", azaz Seres Ervint játszó Sorbán Csaba sokkoló hitelességgel rajzolja meg az öngyilkosságtól megmentett beteg férfi portréját, aki konkrétan emlékszik minden öltözésére, vetkőzésére, fogmosására, még arra is, melyik napon milyen volt a széklete. „15627 kis szarkupac van a fejemben" – panaszolja gyógyszerének megvonása után. Sorbán a darab végén éles váltással jól érzékelteti Seres gyógyulását is. Jakab Tamás utánozhatatlan természetességgel és egyedi fanyar humorral tudja megjeleníteni az emberi lét perifériájára sodródott figurákat. Dr. Lónyai szenilissé vált apját is úgy kelti életre, hogy a nézőből egyszerre vált ki rokonszenvező részvétet és nevetést. Tetszett Csorba Kata rámenős, szexi Lucája, Kéner Gabriella fásult feleségként megmutatott Olgája, Gömöri Krisztián Einsteinné maszkírozott Wéber professzora, és Flórián Antal is mint a doktori bizottság inkább szenilis pártfunkcionáriusnak tűnő elnöke. Borsos Beáta kacér csípőmozgással rajzolja meg a mindenre kapható ápolónő, Szívós László pedig sztereotipikus affektálással a meleg pincér karikatúráját.

Benedek Mari a jelmezekben is igyekezett visszahozni az 1970-es évek elejét: csíkos, piros mackó, pliszírozott szoknya, világosbarna kordbársony öltöny, dzsörzé. A korszak tárgyi kultúrája is megjelenik a színpadon: a Szabad Európát befogó világvevő rádiótól a hordozható lemezjátszón át a tejeszacskóig. Bodolay azonban talált egy még hatásosabb eszközt: az Illés, a Metró és az Omega korabeli slágerei szövik át a produkciót, és kötik össze erős habarcsként a filmszerűen pergő rövid jeleneteket. Erős effektus, hogy miközben Seress listát ír mindarról, amit szeretne elfelejteni, a háttérben képeket, filmhíradó részleteket vetítenek. Feltűnik Horthy, Hitler, Sztálin, Churchill, a jaltai konferencia nagyjairól készült emblematikus fotó, az orrát piszkáló Rákosi; bejátsszák az 1956-os forradalom és az azt követő május 1-je képsorait, majd Kádár Jánost – a nemrég elhunyt Horn Gyulával. Később egy tablón még a Brezsnyev és Kádár csókjáról készült híres felvételt is körbehordozzák. Jól összekapcsolódnak a történelem és az egyéni sors felejtendő momentumai, de hogy ne vegyük az egészet túl komolyan, Bodolay már az elején saját fotóját is belecsempészi az előadásba.

A felejteni képtelen beteg az emlékeit listázó, lakástűzben elégett jegyzeteitől meggyógyul, a szenilis apa pedig új módszert tanul az emlékezésre. Már csak azt kell a nézőnek megfejtenie, hogy az előadás végén vajon kinek a csontváza érkezik meg a lovon.

Délmagyarország
2013.10.28.
Hollósi Zsolt