Váratlan katarzissal

LA MANCHA LOVAGJA A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN

Nehezen lehet korszerűtlenebb alakot elképzelni, mint Don Quijote  de La Mancha. Küzdeni nemes bátran az elvekért, védelmezni a gyöngét, vállalni a kilátástalan harcot, mindeközben várkastélynak látni a kopott útszéli fogadót, várúrnak a vendéglőst, nemes szűznek a feslett mosogatólányt – nemcsak merő bolondság, de ordítóan időszerűtlen is.

Másfelől mi mást tehetnénk? Minél reménytelenebb a helyzet annál nagyobb szükségünk van képzeletünkre, illúzióinkra, eszményeinkre. Kevés történet és kevés legenda van az emberiség történetében, amelyik több feldolgozást ért meg, mint Cervantes regénye. Filmek, színdarabok, képzőművészeti alkotások tömege jeleníti meg ezt a furcsa történetet, ezt a különös férfialakot, s azt a másik kettőt, aki legközelebb áll hozzá.

Az egyik legtöbbet játszott feldolgozás Wassermann, Leigh és Darion musicalje, amelyet most a Szegedi Nemzeti Színház is elővett. A műfajnak sajátos szabályai vannak, amelyek közül némelyeknek sikerül megfelelni, másoknak nem. A nagyszabású színpadi megjelenítésnek csak igen kevéssé. Sajnos, nem jutott pénz az eredeti díszlet elkészítésére, a háttér kialakításában főképp a tavalyi musical, a West Side Story egyik falára építettek. Persze az újrahasznosítás a színházban nem épp újkeletű dolog. Drágaemlékű Varga Matyi bácsi mesélte, hogy régen színházban csak szabványos 16-os vagy 24-es lépcsőket készítettek. S egy darabra rá volt írva: „Aida II./1, Don Carlos III./2. Turandot II./1.” Csak a borítást változtatták. Fodor Viola meglehetős változatosságot ér el az egyetlen fallal, néha a forgón beforgatja, egyik oldalára száz mécsessel mutatós templomfélét szerkeszt, másik fele fogadót formáz.

Keresztes Attila rendező az énekkar és a táncosok tömegét is egyfajta látványelemként használja, ők nemcsak részesei, de szemlélői is a történetnek. Amely történet kétfedelű, hisz egyfelől a szerzőt, Cervantest látjuk saját korában, másfelől meg Don Quijotét. Rácz Tibor az író és rendező figurájában tűnik jobbnak. A megszállottságot, az őrületbe hajlóan erős képzeletet szelídebb erővel sugározza, mint azt a racionalitást, amellyel Cervantes végül az inkvizíció bírósága elé áll. A szólamra nagyobb szabású orgánumot képzelne az ember, de Rácz biztonságosan énekel, s hangja az alak tisztaságát jól hordozza. A művész mostanában ünnepelte 65. születésnapját, de ő abba a színésztípusba tartozik, aki soha nem lesz öregember, arca örökké kamaszos marad.

Szilágyi Annamáriával éppen fordítva áll a dolog. Alkatából, indulataiból nyomban Aldonza sugárzik, ez a kicsit közönséges parasztlány, aki durvasága mögé rejti életének kilátástalanságát.  Nagyon lassan, nagyon nehezen oldódik lelkében a görcs, bizalmatlanságát alig lehet feltörni.  Az ő éneklése prózaibb: a szöveg karakterisztikus kifejezésére koncentrál, nem tud feloldódni a dallamban. Gömöri Krisztián viszont teljesen illusztratív. Nem ő maga Sanchó, nem is úgy szüli meg magából, hanem előállítja a figurát. A gesztusait, a tájszólását, a túlzásait. Lehet szeretni, de az sem meglepő, ha néhányan idegesítőnek találják.  Az éneklés mintha neki sem a szívéből jönne, de zenés színpadi tapasztalata azért érvényesül. A többi szerepekben nagy az ingadozás. Csorba Kata kitűnően, kifejezően énekel, Somló Gábor nehezen találja a hangokat.  Vajda Juli természetesen illeszkedik a prózai közegbe, énekszavában most nincs semmi operás. Bianca Imelda Jeremias ízlésesen öltözteti a szereplőit, a címszereplő lovagi attribútumai kellően jelzésszerűek, de azért illúziókeltőek.

Keresztes tehetségét bizonyítja, hogy eltérő fogantatású főszereplőivel gördülékenyen, ízléssel vezet végig a történeten.  Fölényesen oldja meg az olyan  filmrevaló jeleneteket is, mint a szélmalomharc, a lovaglás vagy a gonosz óriás. Szóval nézi, nézi az ember ezt a tisztességesen megcsinált, de nem is megrendítő előadást, amikor Don Quijote halálos ágyánál váratlanul elér bennünket a megrendülés, az igazi színházi pillanat. Amikor a lány végre elfogadja nemesi nevét, amit lovagjától kapott, Sanchó is megerősíti az álomvilágot, s a rideg rokonok értetlen közönyétől mindez csak még valóságosabbá válik. Persze nem véletlenül állnak össze egycsapásra a csillagok, de azért némileg váratlanul. A katarzis felkészületlenül ér bennünket, de a lélek mindig boldogan fürdik a megtisztulásban.

(A La Mancha lovagja címszerepét eredetileg két művészre osztották ki. Jakab Tamás azonban a próbaidőszakban balesetet szenvedett, több bordája is eltörött. Azóta a kitűnő művész felépült, és december elején várhatóan ő is beáll a darabba, s Rácz Tiborral fölváltva fogják játszani Don Quijote/Cervantes szerepét.)

tiszatajonline.hu
2012.11.24.
Károlyi Klára–Márok Tamás