Az elme és a vágyak mélyéről

EGEREK EMBEREK A KISSZÍNHÁZBAN

Állnak a szereplők a színpadon, zúg a taps, időnként némi kiabálás vegyül a sikerbe. Fogják egymás kezét, jönnek előre-hátra, hajlonganak. Már mosolyognak, oldódik a feszültség, szétterül az öröm.

Csak Borovics Tamás arca rezzenetlen, szemei sötéten ragyognak. Bejön, kimegy, meghajol, teszi, amit kell, de nincs még itt, nem is tudom, hol van, meghalt a szerepével együtt, képtelenség, hogy a következő estére föl kell támadnia.

Pedig a színész imád meghalni, a legszebb feladat a legnagyobb látványosság leszúrva lenni, hosszan szenvedni, emlékezetes utolsó mondatokat mondani, haláltusát játszani, pajzsokra emeltetve kivitetni.

Ez nem ilyen halál. Lelövik, mint egy nyulat, orra bukik, nem mozdul, semmi pátosz. Miközben a sikert méregetem – hol tapsolok, hol nem – arra gondolok, az Egerek és emberekhez annyi Lennie kellene, ahány előadás, képtelenség, hogy egy színész ezt még egyszer eljátssza.

A rendezés nem nagy dolog.  Balikó Tamás maga tervezte a látványkereteket is. A díszlet éppen semmi különös, festett bokrok,  két emeletes ágy, szalmabálák. Hét szakadt pasas, jelmezeiket a Mars tér környékén fél óra alatt össze lehetne vásárolni fillérekért, egy átlagos nő, egy jobban öltözött alak, meg egy könnyű ficsúr. Nem nagy dolog, mondhatnánk első pillantásra, de ekkor beugrik Borovics kővé meredt arca. S akinek szemernyi kétsége maradt volna, végképp meggyőződhet, hogy az átélés intenzitása, a játék hidegfejű, gondos szervezése a rendezés múlhatatlan érdeme.

Mind a kilenc színész a helyén van, csak Poroszlay és Bánvölgyi urak tűnnek csak halványabbnak.  Szívós László fekete bőrű Crooksa visszafogottan csillogtat egyéni színeket. Somló Gábornak láthatóan jót tett a Dömötör-díj. A Főnök sokkal kisebb szerep, mint West Side Story rendőre, de hasonló magabiztossággal ad neki kiterjedést. Rédei Roland harsányságával adja meg Curley alapkarakterét, Kedvek Richárd épp ellenkezőleg: hallgatag hűvössége inkább sejteti, semmint kirajzolja a karakter körvonalait. Félgesztusai, elhallgatásai nyomán a néző fantáziája nagy kedvvel tölti ki a képet. Danis Lídia nagy szerepei, Markrancos Kata és Hedda Gabler után most épp egy egyszerű karaktert állít elénk, egy kicsi örömök után áhítozó, ám épp ezért elvágyódó nőt, aki szinte véletlenül válik áldozattá. Útban van éppen, nőiségével okoz némi zavart ebben a zárt férfiközösségben, de nem akkorát, hogy el kellene pusztítani.

S akkor nincs is más hátra, mint szemügyre venni a két főalakot. Ezt a két meghatározhatatlan korú férfit, akik talán rokonok, talán csak barátok, de a vérrokonságnál is erősebb kötelékek fűzik őket egymáshoz. Lennie oldaláról egyszerűbb megérteni a dolgot: a hatalmas, bivalyerős, ám féleszű fickó annyit képes fölfogni, hogy rá van utalva a társára. Nélküle éhen halna, eltévedne a vadonban, börtönbe vagy a bolondok házába zárnák. Az értelmes George oldalán kevesebb az érdek, bár elképzelhető, hogy az újabb és újabb vállalt fizikai munkák során Lennie ereje jól érvényesül, s kettejük teljesítményében övé a kisebb rész. De ép ésszel mégsem lehet mást feltételezni, mint hogy kettejük között erős, őszinte barátság a kapocs, s nemcsak felelősséget, szeretetet is érez a félbolond iránt. Ennek a felelősségnek az igazi mibenlétét csak a darab végére értjük meg igazán.

Mindketten hisznek egy álomban, hogy egyszer majd lesz egy kis házuk, kicsi földdel, udvarral, lucernával, és állatokkal. Lennie örökös, visszatérő álma, hogy ő gondozza majd a nyulakat, visszatérő rettegése, George ezt majd nem engedi meg neki. Hogy mindennek mennyi a realitása, az sose derül ki, mint ahogy az sem, hogy Rácz Tibor félkézzel is reménykedő Candyje mennyi pénzt kuporgatott össze az idők folyamán, s hogy bevehető volna-e a félszeg gondnok ebbe a kétszemélyes álomba. De talán nem is igazán fontos. A közös vízió összetartó ereje a lényeg.

Pataki Ferenc George-ának fő érdeme, hogy nincs benne egy szemernyi atyáskodás, lenézés sem. Ám egy kicsit túl aktív, túl gyorsan beszél, túl sokat mozog, és keveset mutat meg a saját álmából, ami nem Lennie ábrándjainak beteljesítése. A végső, szörnyű felismerés, hogy meg kell ölnie a barátját, mert ez a közösség és még inkább Lennie érdeke, nem játszódik le az arcán, a mozdulatiban. A pisztollyal a kezében is csak szeretetteljes és megbocsátó. Persze itt George a teljes meggyőződés bizonyosságával cselekszik, de nem a dilemmák, hanem a lelkifurdalás, a fájdalom jeleit hiányoljuk. Azt, hogy vállai megroggyanjanak sorsfeladatának borzalmas súlya alatt. A fájdalmat azért, hogy elveszti barátját, s a fájdalmat, hogy vele együtt saját álmait is megöli.

Borovics Tamás megrendítően ütődött. Képes újra és újra meglepni, milyen elemi dolgokat felejt el, s milyen apróságokat tart meg az agya, ha azok vágyaihoz tartoznak. Steinbeck nagy lélektani leleménye, ahogy Lennie mániákusan vonzódik a prémes dolgokhoz – ám iszonyú szeretetéhségével el is pusztítja őket. Mesteri a fokozás, ahogy az egerektől a kiskutyán át eljutunk egy nő sűrű, puha hajáig. Aki idáig csak egy kicsit is figyelt, nem lehet kétsége, mi fog történni. Borovics látszatra könnyedén evez át a szerep veszélyes örvényei között, hogy szimplán mulatságos félnótássá válhatna, vagy nem hinnénk eléggé butának. Holott mindez gondos tervezés, sok rendezői-színészi verejték eredménye. A legvégéig képesek vagyunk mulatni rajta, ám egy pillanatra sem válik külsőségessé, minden belülről, a lelkéből, vágyaiból, félelmeiből fakad. Legprimitívebb vágyai is mélyen emberiek. Ezért olyan megrendítő a halála, ezért nem tud szabadulni a szerep alól a színész a taps közben, s bizonyára utána  sem sokáig.

Lennie egy pillanat alatt hal meg, el se jut a tudatáig, mi történt vele. De hiába jutna el, úgyse értené meg. Azt – mint annyi mindent – George-nak kellett megértenie helyette.

tiszatajonline.hu
2012.10.01.
Márok Tamás