Szép Ernő-est a kisszínházban: Kávécsarnok és a Május

A kisszínházi Szép Ernő-est lassú és poétikusan nosztalgikus, néhol már-már abszurdba hajló – talán épp ezért szeretheti majd a közönség. Bezerédi Zoltán rendezésében a két egyfelvonásossal, a Kávécsarnokkal és a Májussal a pénteki premieren sikert aratott a társulat.
Biztosan sokan emlékeznek még az 1996-os nagyszínházi Szép Ernő-bemutatóra: Szikora János és új csapata akkor költőien finom Lila ákác-előadással tette le a névjegyét Szegeden. A művészbejárónál elültetett lilaakác azóta terebélyes bokorrá nőtt; az újra divatba jött szerzővel pedig a Katona József Színház Kossuth-díjas színésze, Bezerédi Zoltán rendezésében kétrészes esten a kisszínházban találkozhat most újra a publikum.

Bár a Kávécsarnoknak több mellékszereplője is van, igazából ez a darab egy nagy duett, amelyhez most remek párost sikerült találni. Pálfi Zoltán pszichorealisztikus hitelességgel alakítja Alajost, az ötvenes, infantilis-narcisztikus mama kedvencét, akinek egész élete összeomlott a tejszínes kávét és a házi sütésű kuglófot minden reggel ágyba szállító anyuka halálával. Alajos számára a másodvirágzását élő, melegszívű özvegy, Fanny kávécsarnoka pótolja a mamát – bár a kuglóf nem az igazi, péknél sütik, de legalább hagyják, hogy kevesebbért fizessen, mint amennyit elfogyaszt a reggeli kávé mellé. A rendezőnek Szilágyi Annamáriából a szokásosnál visszafogottabb színeket, fegyelmezettebb hangokat sikerült előcsalogatnia, Fannyja így vérbő komikussága ellenére is stílusosan decens, tartásos, elegáns. Pálfi Zoltán és Szilágyi Annamária tökéletesen összeillő színpadi páros: parádésan mutatják meg két boldogtalan ember suta, félénk tapogatózását, kapcsolatépítési kísérletét. Ha kicsit lassú is, szerethető és szórakoztató a játékuk, sőt a legjobb pillanatokban poétikussá válik, és magával ragadja a nézőt. Farkas Andrea számára nincs ejthető kis szerep: Roziként becsülettel eljátssza, mi az a cselédtempó.
A másik egyfelvonásos, a Május az első világháború idején, a Városligetben játszódik: először a rikkancstól az omnibuszkocsisig a korszak jellegzetes figurái tűnnek fel apró életképekben. Cselényi Nóra századelőt idéző jelmezeivel és Menczel Róbert a békebeli paddal és lámpaoszlopokkal, az előtérben csobogó szökőkúttal nosztalgikus hangulatú színpadképet teremt. „A Gerbeaud-tól zene hallik, egy valse lente." Mindegyik figura egy-egy remek stílusgyakorlat a kisemberről. A legjobbak: a cipősuvikszoló Gömöri Krisztián, a luftballonos Borovics Tamás, a handlé Rácz Tibor, a virágárus asszony Farkas Andrea, a csibész Sorbán Csaba, az őr Galkó Bence és a rendőr Pálfi Zoltán.

A mozaikszerű, rövid jelenetek után jön az évődő szerelmespár: Barnák László imponáló mozgáskultúrával, akrobatikus ügyességgel adja az illemtudónak látszó, de azért rámenős, szélhámos fiatalembert, aki mindent bevet, hogy az esti randevún elérje a célját. Gidró Katalin már-már abszurdba hajló, groteszk játékkal hozza a Casinóba vágyó, szenvedélyesen élni akaró bakfist. Az esti találka idilljének Jakab Tamás türelmetlen öngyilkosjelöltje vet véget: „Kijöttem, hogy ma este felakasztom magam. Kikerestem ezt a fát. Tegyétek meg nékem azt a barátságot, menjetek messzebb innen…" Jakab Tamás most is sokkoló hitelességgel alakítja a kiégett, reményvesztett, ronccsá lett kisembert: „Nekem nincs világháború. Nekem csak a világ, az volt a háború. Én magamtól estem el."

Bezerédi Zoltán rendezése az életről, halálról, szerelemről valló költészet magasságába röpteti Szép Ernő darabját – a 21. századi pörgésből le kell lassítanunk a befogadásához.

Délmagyarország
2012.04.30.
Hollósi Zsolt