KETTŐS FRONTHATÁS

Legutóbb két Molière-darab olvadt össze a szegedi Kisszínházban, most pedig – A képzelt fösvény beteg után – Szép Ernő két egyfelvonásosa került sokat sejtetően egymás mellé.

A koncepció ezúttal is izgalmasabbnak bizonyult, mint maga az előadás. A Kávécsarnokot és a Májust ugyanis nem a szerző, Szép Ernő személye, nem a közös téma, vagyis az elitréteghez már nem, a társadalom pereméhez pedig még nem tartozók válsága, és nem is a szereplők rokon vonásai, azaz a hadkötelezettség alól kibújt vagy felmentett férfiak elanyátlanodása és az őket pesztráló nők gondoskodása kapcsolja össze elsősorban, hanem a rendező, Bezerédi Zoltán felismerése: a szóban forgó kávécsarnok állhat akár a Május jeleneteinek díszletéül szolgáló Városliget közvetlen szomszédságában is. Ha pedig így van, akkor Menczel Róbert díszletterve a praktikus szempontokon túl azért hasonló mindkét felvonásban, mert a Kávécsarnok belső és a Május külső tere tulajdonképpen közös, csak éppen a nézőpontból adódóan előbb az egyik, majd a másik fele látszik.

Menczel térkezelése ráadásul egyetlen elegáns megoldáson alapszik, függöny gyanánt ugyanis áttetsző, felhúzható műanyagfalat használ, s ezzel az ötlettel nemcsak azt teszi lehetővé, hogy a közönség bekukkanthasson a kávéház ablakán, majd oda bemerészkedve kitekinthessen a ligetre, tehát a Kávécsarnokból a Májusra, s viszont, de egyszersmind a társadalmi különbségeket is relativizálja. Mert bár teljesen nyilvánvaló, hogy a nincstelenek sóvárognak a kávéházak kényelme, tisztasága, s nem utolsó sorban illata után, és a tehetősebbek határolódnak el a vurstli forgatagától, s főként annak – katonákból, gyári munkásokból, cselédekből álló – közönségétől, de valójában eldönthetetlen, hogy az előbbieket zárták-e be, vagy az utóbbiakat ki.
Persze a két darab külön-külön is ellentmondásos, ám ameddig a habkönnyű bohózatokat idéző Kávécsarnok mögött legfeljebb a monoton ismétlések öniróniája (a számtalan „nagysád” és „tisztelt úr”), illetve a cselédet alakító Farkas Andrea tragikomikuma miatt sejlik fel a kávéház zárt, steril világán kívüli nyomor és éhínség, addig a keserédes Május fojtogató líraiságát csak többé-kevésbé képes oldani a fiatal pár szerelmi civódása és az alkalmatlankodó férfi groteszk helyzetet teremtő öngyilkossági szándéka. Így aztán az anyagi javak és emberi értékek viszonylagosságát jobbára csak a két egyfelvonásos közötti inverzió érzékelteti.

Önmagában viszont a Kávécsarnokot és a Májust sem könnyű komolyan venni. A kávéház bármennyire is közösségi tér, a két kisasszony (Müller Zsófia és Márkus Melinda) jelenléte épphogy csak utal a társasági élet lehetőségére, hisz a kezdeti feszengés után a Fanny és vendége, Alajos közötti viszony egyre intimebbé válik, mígnem a játékos incselkedés közönséges célozgatásba csap át, az ízléses, burkolt kétértelműség helyét pedig a nyíltszíni szexuális áthallások veszik át. Szilágyi Annamária és Pálfi Zoltán játéka Fanny és Alajos közeledésének számos vonatkozását felfedi, az önirónia és az önfeledt nevetés egyaránt jól áll nekik, alakításukból azonban hiányzik a szeretetéhség okozta fájdalom, így a Kávécsarnoknak nem sikerül kitolni a kabarétréfa határait.
A szélsőségesség jegyében viszont amennyire könnyed, felületes a Kávécsarnok, éppen annyira nehézkes, vontatott a költői hangvételével és helyszínével egyaránt Molnár Ferenc Liliomát felelevenítő Május. A hevesen udvarló katonaszökevényt ehhez mérten sok energiával, meggyőzően formálja meg Barnák László, s bár testbeszéde tolakodó-lüktető férfiasságról árulkodik, a rendőr könnyűszerrel nyakon csípi. A kiszemelt lány tehát magára marad az öngyilkosjelölttel, mindez azonban nem tesz jót az előadásnak, mert Gidró Katalin és Jakab Tamás igencsak nehezen boldogul a szenvelgő líraisággal és életunt kocsmafilozófiával egyaránt terhelt szöveggel.

Akármennyire is a nemek harca áll a középpontban, ha más nem is, a Kávécsarnok és a Május keletkezésének dátuma – 1917 és 1918 – kétséget sem hagy afelől: ahogyan a két egyfelvonásos ütköztetésével az előadás, úgy a társadalmi különbségek bemutatásával Szép Ernő is a hátország viszonylagos veszteségeit és az első világháború okozta tényleges nyomort teszi mérlegre. Mert nem az az áldozatkészség, ha a Kávécsarnok gigerlije csak svindli árán jut hozzá a napi kuglófadagjához, és nem is az, ha a kávézó magányos, a férfi iránt gyengéd érzelmeket tápláló tulajdonosa fél évig szemet huny a csalás felett, sokkal inkább az, ha a Május notórius öngyilkosa a zsebében felejtett gyufásdobozzal már tulajdonosnak számít, s aki azért van életveszélyben, mert halálát az élet veszélye fenyegeti. Mert nem mindegy, hogy a nagypolgári jóléthez képest marad alig valami, vagy éhezés váltja fel az eleve szerény életkörülményeket, ám akár így, akár úgy, az önmagával küzdő anyámasszony katonáját csak a női empátia rángathatja ki apátiájából.

A Kávécsarnok zárlata tehát azért megnyugtató, mert rávilágít, hogy az Évák nemcsak az anyaság, de akár egy halom kuglóf ígéretével is megmenthetik az öngyilkosságot fontolgató Ádámokat. A Május nyitánya pedig azért megrázó, mert kétszeresen idézi fel Az ember tragédiája londoni színének haláltáncjelenetét. A kilátástalanság felé sodródó figurák monológjai alatt szóló, vurstli-hangulatot idéző zene ugyanis Jankovics Marcell animációs filmváltozatára, és az ugyancsak vidámparkban játszódó XI. színre rímel. Kár, hogy a két egyfelvonásos csak ott találkozik, ahol elkerülhetetlen: félúton.

revizoronline.hu
2012.05.14.
Lénárt Ádám