SZOPHOKLÉSZ: ANTIGONÉ (TANTERMI TRAGÉDIA)

„…noha a gondolat folyvást változik, semmi sem lehet annyira fiatal, mint a régi darabok.” Hinnénk-e, hogy az előbbi bon mot szülőatyja a XX. századi színházat mindenestül felforgató Alfred Jarry, aki Übü-szériájában többek között Shakespeare-t idomította a századforduló kaotikus világához? A nagypolitikával átitatott királydráma persze mindig aktuális terep volt és lesz, de mi a helyzet a térben, időben, tematikában tőlünk egyaránt messzire eső mitikus családregényekkel?

Mondjuk Oidipuszéval, akinek a komplett és első ránézésre nem egykönnyen áttekinthető családfája az évezredek során iskolai penzum lett, az effajta átlényegülés minden áldásával és átkával együtt. Mert ha a drámai műfaj hatásmechanizmusát akarjuk megértetni a diákokkal, akkor célravezető a legjobbakhoz, így Szophoklészhez fordulni, ám a valódi pedagógusi feladat, ti. a tananyag ledarálásán túl a tárgyaltak átélhetővé, megérthetővé tétele csak ezután következne. Amiben az ún. rekonstruált előadások vajmi keveset segítenek: a félbevágott oszlopok között peploszba tekert, kothornoszban kóválygó vértelen alakok óhatatlanul nevetségessé válnak a kamasz közönség szemében (is).
De mi van akkor, ha Kreón nem több autoriter osztályfőnöknél, Antigoné pedig az erőszakkal fenntartott rendet elfogadni képtelen, ösztönösen lázadó tinédzser? Mert Antigoné tragédiája nemcsak az isteni és emberi törvények közötti ellentét feldolgozásaként, hanem súlyos generációs konfliktusként vagy a különböző igazságok kibékítésére tett sikertelen kísérletként is olvasható. A Szegedi Nemzeti Színház fiatal művészeinek középiskolákban játszott, kereken egy tanórát igénybe vevő előadása ezen a nyomvonalon haladva fordítja le a veretes szöveget nagyon is ismerős helyzetekre. (Olyannyira, hogy bizonyos pillanatokban eljátszom a gondolattal: mi lenne, ha csak látnám, de nem hallanám a jeleneteket? Az erőviszonyok tiszták, a kapcsolatok áttekinthetőek: az üzenet így is világos lenne.)

Minden pad a falakhoz tolva, körbeüljük az így támadt üres teret, pontosabban a néhány, középen hagyott padot. Leghátul ül a dacos Antigoné (Danis Lídia), mellette az óra közben is zenét hallgató Iszméné (Barnák László). Az előbbi mássága, az utóbbi süketsége már akkor érzékelhető, amikor a becsengetés után másodpercekkel a pedáns pedellussá lett egyszemélyes Kar (Savanyu Gergely) osztálynaplóval a kezében megérkezik. A fenyegető kisugárzású Kreón (Pataki Ferenc) lép a katedrára, szolgalelkű segédje hellyel kínálja, majd a trón-, vagyis az osztályteremben lévőkhöz intézi szavait. Közben a Kar a táblára írja és nyomatékosan aláhúzza Kreón nevét, majd a két, egymás kezétől elesett fiú, Eteoklész és Polüneikész neve is oda kerül – az utóbbit Théba teljhatalmú ura egyetlen mozdulattal törli le, s az előadás a hétköznapi, ám tág asszociációkat keltő gesztussal (ld. a damnatio memoriae-t, vagyis az aktuális rezsim szemében nemkívánatos személyek emlékezetének az eltörlését) egészen a nagyszerű fináléig játszik. (Ha már rendszerellenesség: Antigoné szép és igaz pillanata lesz, amikor a tanári asztalra hágva szavalja az Egy mondat a zsarnokságról című Illyés-verset, s jelentésessé válik az is, ahogyan a Sok van, mi csodálatos… kezdetű kardalt Kreón tananyagként, értelmezve olvassa.)
A hatásos nyitányt követő közel háromnegyed órában Barnák László szolid rendezői jelenléte mellett szélsebesen, mégis minden pillanatában követhetően száguldunk végig az eredeti drámán. A középiskolás célközönséghez szellemileg és fizikailag egyaránt közel kerülnek a játszók: egyfelől a már említett megfelelések miatt a látottak könnyen lefordíthatók saját iskolai élményeikre, másfelől a nekünk parancsolgató Kreón vagy a tőlünk karnyújtásnyira búcsúzó, halálba induló Antigoné sorsa nem papírízű, hanem valóságos problémaként tételeződik. Ez utóbbit igazolja a körülöttem ülő diákokból áradó, a történéseket végigkövető feszült figyelem is. Aminél többre tegnapi és mai klasszikusok aligha vágyhatnak.

tiszatajonline.hu
2012.04.11.
Jászay Tamás