Hedda Gabler halálra unja magát

Hedda Tesman, lánykori nevén Hedda Gabler tipikusan az a nő, akit mindenki legszívesebben megrázna vagy jól felpofozna. Ahogy mondani szokták, mindene megvan. Gabler tábornok lányaként soha semmire nem volt gondja, jólétben és az ehhez társuló unalomban élte le fiatalkorát. Mivel is üthette volna el az időt az elkényeztetett ifjú hölgy, minthogy magába bolondította a férfiakat, a lét elviselhetetlen könnyűségén sóhajtozott, és a nagy ráérősségben mindenre tökéletesen alkalmatlan emberi lénnyé nevelte magát?
Az ünnepelt szépség aztán egy olyan férfi felesége lett, aki Hedda iránti rajongó szerelmén kívül nem sokat tudott felmutatni, sem vagyont, és egyelőre társadalmi rangot sem. Jörgen Tesman arról álmodik, hogy professzor lesz. Adósságokba veri magát, hogy megadhassa Heddának a megszokott luxust, és a szerelemtől vakon fel sem tűnik neki felesége iránta érzett megvetése. Tesman, ez a békés, naív ember tökéletesen boldog már a tudattól is, hogy ez a csodalény, Hedda Gabler az övé. Felbukkan azonban egy árny a múltból, Hedda egykori szerelme, Ejlert Lövborg, aki nem csak a magánéletben, de szakmailag is a gyenge Tesman riválisa lesz. Hedda pedig, akit végtelen nagy unalmából csak a mások életében bekövetkező drámai változások zökkentenek ki néha, végre élőnek érzi magát. Igaz, rövid ideig tart különös, perverz öröme, amit az okoz, hogy páholyból nézheti végig, amint Ejlert Lövborg – az ő, Hedda passzív közbenjárásával – szétrombol életeket és reményeket.

Henrik Ibsen ismerte a női lelket, ezt nem is kell túlzottan bizonygatni. Nóra, Hedda, ezek a tökéletlenségükben hiteles asszonyok megérintik a női közönséget. Értjük, de nem mindig értjük meg cselekedeteiket. Nem tiszteletreméltó bátorság például az, ahogy Hedda a könnyebb utat választja, a teljes feladást, az önsajnálat egyszerűségét – ez az, amiért megvetjük őt. Hedda semmiféle tehetséget nem tud felmutatni, nem azért sajnáltatja magát, mert esetleg a házasság megakadályozta őt az önmegvalósításban, hiszen ennek az önző kis lénynek semmilyen célja nem volt az életben. Ő egyszerűen fürdőzik a haszontalanságban, kajánul örül léte értelmetlensége fölött.

A szegedi társulat Keresztes Attila rendezésében egy rendkívül erős, mondhatnánk erőszakos, mégis apró rezdüléseiben nagyszerű Hedda Gabler feldolgozást tár elénk. A színpadkép, az északiasan rideg, hideg hófehér díszletek, és a fekete kosztümök kontrasztja egyszerre segít a skandináv hangulat átélésében, ugyanakkor rátereli a figyelmet a darabot végigkísérő kettősségre. A modern művész-színház megosztó elemei, mint a drámát végigkísértő dalbetét vagy a tütüben kerekező Brack bíró mind a székbe szögezik és nem eresztik a nézőt. Szinte megdöbbentő a főszereplő, Hedda Gabler alakja. Danis Lídia szöges ellentéte az északi nőtípusnak, kreol bőrével, sötét hajával, mély hangjával. Mégis remekül működik a színésznő és karaktere összeolvadása: Danis Lívia arcjátéka, mozgása őrült tökéletességre viszi Hedda figuráját. Pataki Ferenc Tesmanja kétség kívül az egyik legjobb színészi alakítás az idei évadban Szegeden. Az ifjú tudós gyenge, puhány, mégis szerethető, vagy inkább szánható figura. Nagynénjei nevelték, és ő valamiféle bizarr gyermekségben ragadt, Pataki pedig már-már ijesztően jó ebben a szerepben. Erdélyi Tímea, afféle női Tesmanként egyensúlyt hoz a szerelmi háromszögbe azzal, hogy egyfajta négyszöggé teszi azt Elvstedné karakterével. A két kísértő, Hedda és Ejlert tüskehajukkal, tetoválásaikkal, és modernségükkel teljes ellentétben állnak a szegény naív, rajongó Tesman és Elvstedné múltba ragadt alakjával. Gonoszkodhatnak, kihasználhatják az értük bármire hajlandó, őket az őrület határáig szerető szerencsétleneket, és közben úgy pazarolhatják el az életüket – amelyet különben, ha úgy akarnák, az utolsó cseppig kiélvezhetnének –, ami egyszerre dühítő és veszélyesen vonzó. Megtehetik, mert hatalmuk van rá. Ejlert egyébként sokkal emberibb karakter, mint Hedda, van lelkiismerete, és pontosan azért utálja annyira magát, mert tudja, hogy mit tesz, és mit tesz Hedda.

Végül mégis azok diadalmaskodnak, akik nyilván nem győzelemként fogják fel, hogy kiszabadultak démonaik hatalma alól. Tesman és Elvstedné megváltása a darab csúcspontja, egy hasznos, teremtő élet kezdete.

sciencecaffe.com
2012.03.16.
Gyalai Zsófia