Harakiri spanyolfal mögött

Ferkay Tamás tradicionális rendezésében, két egyenrangú szereposztásban tűzte műsorra a Szegedi Nemzeti Színház a Pillangókisasszony című Puccini-operát.
Ha az utóbbi két évtized egyik legsikeresebb szegedi operaprodukciója nem Kerényi Miklós Gábor 1995-ben bemutatott – azóta többször felújított, és az Operaházban máig nagy sikerrel játszott – Pillangóasszonya lett volna, akkor biztosan jobban lelkesednék Ferkay Tamás új Pillangókisasszonyáért. Ez a produkció azonban Kerényiéhez képest – színházi értelemben – visszalépés. Nem rossz, csak nem éri el annak ihletettségét, artisztikus finomságát, elsöprő drámaiságát, finom erotikusságát. Akik nem látták a felejthetetlen Frankó Tündével a modernebb régit, maximálisan elégedettek lehetnek ezzel a tradicionálisabb újjal is, mert Ferkay Tamás ragaszkodott a partitúrában található szerzői utasításokhoz, és olyan előadást állított színpadra, amely hagyja érvényesülni Puccini muzsikáját.
Molnár Zsuzsa fény-árnyék játékra is kitűnő lehetőséget adó, harmonikus színpadképe – a rizspapíros térelválasztó falakkal, a fagerendás harmonikaházzal és a mögötte feltáruló sziklakerttel – rögtön megidézi a múlt század eleji japán világot. Gyönyörűek a címszereplő fehér, piros selyemruhái, láthatóan külön gondot fordítottak a stílusos fekete parókákra is.

A premieren Létay Kiss Gabriella, az Operaház szólistája alakította Cso-cso-szánt: perfektül énekelt, hibátlan nagyáriát hallhatott tőle a közönség, de a Pinkertont játszó Balczó Péterrel az első felvonásban nem működött köztük a kémia. Balczó szép spinto tenorhang birtokosa; olaszos szenvedéllyel, mégis fegyelmezett eleganciával énekelt. A szombaton bemutatkozó másik főszereplő párosnál közvetlenebbül értelmet nyert a történet. Tagadhatatlan, hogy Létay professzionálisabb, érettebb énekes a pályakezdő Kovács Évánál, de a színpad kegyetlen, olykor a legjobb hangi teljesítménynél is fontosabb a személyiség kisugárzása, a figura meggyőző ereje. Kovács Éva átlényegült Cso-cso-szánná, bájos, kíváncsi, naiv, erotikus bakfist formált, a néző így már nem azt figyelte, hol fogy el a levegője, melyik frázist nem győzi hangerővel, hanem elhitte neki: ő a Pillangókisasszony. László Boldizsártól bohémebb Pinkertont kaptunk, és a tenorista azt is megmutatta: nem véletlenül egyre sikeresebb. Az első felvonásban fölöslegesen is kockáztatott, így becsúszott egy-két csúnyább, forszírozott hang is, de összességében meggyőzően, mindvégig magas hőfokon, szenvedélyesen énekelte a szerepet.
Vajda Júlia karakteres, remek Suzukija kicsit olyan volt, mint egy mindenről tudni akaró házvezetőnő, akinek – mivel megvan a véleménye a dolgokról – nagy önuralomra van szüksége, hogy ne szóljon közbe. Szonda Éva empatikusabb, tragikusabb színezetű Suzukija feltétel nélküli odaadással, már-már anyai szeretettel és intimitással vette körül az imádott Butterflyt. Mindketten szép Cseresznyevirág-duettet énekeltek partnerükkel. Jók a további szereplők is. Kelemen Zoltán aggályoskodóbbra, Cseh Antal lazábbra hangolta Sharpless konzult. Tetszett Szerekován János humorral átszőtt Gorója, Réti Attila és Andrejcsik István Yamadori hercege, Kiss András nyersebb, Altorjay Tamás kifinomultabb bonca. Kovács Kornélia karigazgató munkáját dicsérte az éteri Zümmögő-kórus.

A premieren dirigáló Pál Tamás megfontolt tempóval, a lírai melódiákra koncentrálva dirigálta az ihletetten, poétikusan muzsikáló szegedi szimfonikusokat. Az alaposan felkészült zenekart szombaton Gyüdi Sándor lendületesen vezényelte, a zenei szövet drámai csúcspontjaira fókuszált, így diadalmas fortissimókat hallhattunk.
Az elmúlt húsz évben egyetlen Pillangókisasszony-produkciót sem láttam, amely olyan szigorúan ragaszkodott volna Puccini utasításaihoz, hogy a főszereplőt tényleg a spanyolfal mögé küldte volna a harakirit elkövetni. Ferkay Tamás rendezésében az a megoldás is furcsának tűnt, hogy Pinkerton – miután önkívületben kiabálja: Butterfly! Butterfly! – beszalad a házba, rá se néz Cso-cso-szánra, hanem felkapja a kisfiát, és elrohan vele. Ez a zárás elég rossz színben tünteti fel az amerikait, ráadásul ellentétben is áll azzal a lelkifurdalással és megrendüléssel, amit Puccini muzsikája közvetít.

Délmagyarország
2012.03.19.
Hollósi Zsolt