Alternatív fesztivál (A Pillangókisasszony Szegeden)

Budapesten ma kezdődik a Tavaszi Fesztivál, mi pedig éppen Szegedre tartunk. Nem vettük menekülőre, de ebben a gazdaságilag zegernyés időjárásban egy Tisza-parti operabemutató jelentősége szinte bármi mással összevethető, szóval nem szeretnénk kihagyni.

Oka van annak, hogy az itteni előadásokat gyakran a fővárosiakkal szemben is előnyben részesítem. Többé-kevésbé már ismerem a kis társulat erőit (és gyengeségeit), szinte egy új darab kiírásakor megtippelhetem, hogy melyik szólamot ki fogja énekelni. A helybéliek nyilván nálam is sokkal jobban tudják, ki milyen állapotban van, miből gazdálkodhatnak, és képesek úgy intézni, hogy egymást segítve, egyfelé húzva, a legjobbat hozhassák ki szerény lehetőségeikből. Ennek a módszernek a jelentőségén ki-ki gondolkodjon el, vesse össze más operaházakban (és az egyéb házakban) uralkodó állapotokkal – aztán tartson velünk, ez a legjobb, amit tehet.

Kár, hogy Puccini egy vonós fugatóval kezdi az egész operát, így a Szegedi Szimfonikus Zenekar nagyon hamar exponálja egy régi gondját. A vonóskar gyakran vérszegény, reszelősen és zörögve szól. Egy zenekar legnagyobb létszámú részeit éppen a hegedűszólamok teszik ki (habár nem tudom, ahogy szólnak, mintha a kelleténél kevesebben lennének…), fejleszteni, erősíteni itt különösen nehéz, pedig az egész zenekar lehetne nagyságrendekkel jobb. Érdekes, de a mélyvonósokkal sokkal kevesebb a gond, a tuttikkal pedig már egyáltalán nincs semmi bajom, már csak azért sem, mert tempóban, dinamikában és mindenben képesek megvalósítani azt, amit Pál Tamás diktál. Pedig Pál Tamás nem csak a zenekarnak dirigál, és nem óvatoskodik fölöslegesen. Fölényes biztonsággal tartja kézben az egész előadást. Amit ő tud, azt az egész világon nagyon kevesen tudják.

A díszlet az első pillanatra zavarba ejtően konzervatív, később kiderül, hogy a rendezés, az egész koncepció is meglehetősen tradicionális. Az opera eleve azzal kezdődik, hogy Goro végigmutogatja a japán ház elhúzható falakkal variálható tereit, Szerekován János és Balczó Péter pedig szorgos tologatással ki is próbálja a szövegkönyv diktálta változatokat. Később – jó érzékkel – sokkal kevesebbszer nyúlnak ehhez a lehetőséghez, szinte csak a hátsó fal időnkénti félretolása nyitja meg a teret akkor, amikor az intim, személyes dráma a külvilággal találkozik. Ez a rendezés kezdetben bátortalannak tűnik, később kiderül, hogy inkább átgondoltan és tudatosan takarékos. Nem megy szembe az eseményekkel, a szokásosnál többet bíz az énekesekre és a zenére. Hagyja működni az énekeseket, és végeredményben többet nyer, mint amennyit elvesztegetett a koncepcióban.

A szereplők meghálálták ezt a bizalmat, az összkép az „egész jó” és a „fantasztikus” között ingadozott.
A címszerep rendkívül nehéz. Az intim és lírai szerepből kellene a végére drámai hősnővé nőni. Létay Kiss Gabriellának ez nem sikerült maradéktalanul, de szerencsére inkább az első felvonásban éreztem hiányokat, rosszabb lett volna, ha a katarzis felé „lejt”. A belépő és a szerelmi kettős alatt nem tűnt eléggé törékenynek, erotikusnak és bensőségesnek. A második felvonástól kezdve drámai hősnőként sokkal hitelesebb volt, a végére pedig vokálisan és alakításban is nagyszerű lett.

Tudtommal Balczó Péter végül is egyeztetési problémák miatt került az első szereposztásba a premieren, de fellépését teljesen kifogástalannak éreztem. Lehet, hogy Balczónak egy hőstenor szerep sok lenne, de Pinkerton nem olyan összetett figura, csak egy léha, figyelmetlen alak, aki nem eléggé érzékeny a környezetére. Szerencsére Balczó nem is próbál hősies lenni, viszont az első felvonás párbeszédeiben fesztelen és nagyvilági, a szerelmi kettősben érzékeny csábító, a harmadik felvonásban – szembesülve a következményekkel – kellően rémült, szinte sajnálatra méltó. Adekvát, zeneileg és hangilag is szép teljesítmény.

A bemutató valószínűleg legnagyobb alakítása viszont Kelemen Zoltáné! Sharpless konzulból csetlő-botló, jellegtelen alakot csinált. Nyilván ezért sem veszik komolyan a figyelmeztetéseit. A második felvonásban már nem komikus, szomorúsággal vegyült kisszerűsége tragikussá emelkedik. Nem ő okozza a drámát, nem is ő szenvedi el, mégis nagyon erős, központi figura lesz az egész operában. Vokális teljesítményére sem lehet semmi panasz, de most színészként talán még nagyobb. Szerintem a legnagyobb operaházak is boldogok lennének vele.

Vajda Júlia nem is olyan nagyon rég énekelt Cso-cso-szánt, most Suzuki szerepét vállalta.

Gondoskodó anyaként, vokálisan kifogástalanul, a hangjában részvéttel. Meghatóan szép alakítás egy nagyon okos énekestől, aki nem tette tönkre öt év alatt a hangját, aki mindig legjobbját tudja nyújtani, ahogy a lehetőségek és körülmények adják. Egy ilyen pályafutás számomra akkor is „Kossuth-díjas”, ha tudjuk, hogy a bíráló bizottságok esze jó ideje máson jár…

Goro szerepe nem olyan hálás, és nem is olyan könnyű. Talán Miméhez hasonlíthatnám. Pitiáner intrikus, aki véletlenül sem énekelheti túl a főszereplőket, ugyanakkor a karakternek nagyon is jelen kell lennie. Szerekován Jánosnak jutalomjáték.

Szegeden megint összeraktak egy „takarékos”, egyszerű eszközökkel is teljesen működőképes, a műfaj minden fontos jellegzetességét tartalmazó produkciót. Kisebb-nagyobb problémák természetesen akadtak, de ezek egyike sem veszélyeztette a lényeget, maga az opera hatásos maradt. Márpedig csak ez a fontos. A hibák emléke már másnap, hazafelé utazva halványodik. Az viszont meg fog maradni, hogy Puccini Pillangókisasszonyát egy igazán szép előadásban láttuk.

momus.hu
2012.03.19.
– dni –