Wotan és Csárdáskirálynő a fiatal Liszt színpadán

Némi magyarázatot igényel a címben olvasható képzavar, ami – mint a modern operaszínpad oly sok rendezői ötlete – ha álmatlan éjszakákat nem is, de kis fejcsóválást okoz az operakedvelőknek. Az alaphelyzet tulajdonképpen csemege, hiszen adva van egyik legnagyobb zeneszerzőnk születésének bicentenáriuma, valamint egy fiatalkori és egyetlen opera, amit a kolosszális életmű a csak kuriózumként emlegetett kategóriába szorított vissza – még maga Liszt sem bánkódott nagyon, amikor a partitúra megsemmisüléséről értesült. S bár a tűzvészben elhamvadt mű másodpéldánya évtizedekkel később előkerült, az újabb (és nagyon ritka) színpadi megjelenésre már emberöltőket kellett várni, és az internet ma is csak egyetlen teljes felvételt ismer, ez Pál Tamás irányítása alatt 1997-ben készült, nagyszerű előadókkal.

Ilyen előzmények után egy rendező 2011-ben rendkívül irigyelt helyzetbe kerül, hiszen gyakorlatilag minden előítélet és előzmény nélkül, mintegy ősbemutatóként tekinthet a műre, nincs hagyomány, amit az operairodalmat ismerő közönség ”elvárna”. Anger Ferenc parodisztikusan fogja fel a történetet, a tündérmesei megfogalmazású és a romantikus szerelem jelképeként megjelenő szerelem kastélya garniszállóként jelenik meg. Rendezői ötletei nagy részét is erre a szimbólumra fűzi fel, egészen odáig, hogy nyílt színen követhetjük a találkák eredményeit és részesei lehetünk egy csoportos szülésnek is. Mindez nagy derültséget okoz a közönségben, de nem tudom, hogy a zenére (gyönyörű és kiválóan előadott hárfadallam) figyel-e valaki.
Ötletekben nincs hiány, de nehéz megítélni, hogy ezek miként hozzák közelebb a nézőt és hallgatót Liszt zenéjéhez.
És itt jön Wotan a maga félszemével és dárdájával – ő Alidor, a varázsló, aki a gyenge szövegkönyvnek köszönhetően már alapjában véve egy nehezen definiálható figura, és a Wagnert ismerő operabarát a zenére való figyelés helyett ismét arra kényszerül, hogy a rendező szimbólumrendszerén gondolkozzon.
Az is nyilvánvaló, hogy mind a mai napig (sajnos) sokszor kell bizonygatnunk Liszt magyar voltát, de nem hiszem, hogy ennek egyik módja, ha a női főszereplő megjelenésekor a Csárdáskirálynő jut eszünkbe. Ezzel kapcsolatos, hogy zavarba ejtő hasonlóságot érzek a szegedi és a miskolci (bayreuthi) rendezői felfogás és koncepció között, de az elsőbbséget a rendezők majd eldöntik maguk között.

Hangsúlyozni kell, hogy a bemutató közönségénél ezek a gegek nagy sikert arattak, még az a közhely is, hogy a vidám hangulatot rózsaszín, az elszomorodást pedig szürke felhők leereszkedése jelezte. A felmerülő kérdés ismét csak az, hogy mennyire segít ez a zene élvezetében?
Olyan zenéről van szó, amiben nem érdemes az általunk ismert Lisztet keresnünk, ez a fiatal szerző még nem rendelkezik a felnőtt zseni oly változatos, de mégis egyéni hangú eszköztárával. Eddigi zenei előélete gyakorlatilag Bécshez kapcsolódik, ahol ugyan lehetősége van az egész európai paletta áttekintésére, de mégiscsak a klasszika levegőjét szívja. Ugyanakkor az európai zene már a romantika felé fordul, és az opera műfaja maga is az új hang keresésének fázisában van. Ezért nem meglepő, hogy a vájt fülű elemzők Mozart és Beethoven mellett Rossini hangját is hallani vélik Liszt művében. Egy biztos – és ebben a szakemberek egyetértenek –: megkapóan behízelgő, jó hangulatú zenéről van szó, és az ”Aimer, aimer voila” ária egy jó értelemben vett slágerszám.

A mű minden bájossága ellenére az énekesi feladatok technikailag nem egyszerűek.
Mint oly sokszor, a tenoristára nagyobb figyelem hárul, és nagyobb teher is nehezedik. László Boldizsár játékos kedvvel mozog a színpadon, a szerep karakterénél kissé súlyosabb hangon, de nagyon szépen énekli Don Sanche szólamát.
Nagy szükség volt Altorjay Tamás szakmai rutinjára. Alidor karaktere nehezen megfogható, ezért a zenei megformálás sem könnyű, de szerencsére a hangi kifejezés eszközei rendelkezésre álltak.
Az utóbbi időben több kritika méltatta a Szegedi Nemzeti Színházat azért, mert olyan fiatal énekesgárda áll rendelkezésre, akik már komolyabb szerepekben is képesek magas színvonalú teljesítményekre. Ezt a mostani előadással kapcsolatban is elmondhatjuk, hiszen Elzire hercegnő, az apród és Zélis alakítói, Laczák Boglárka, Nánási Helga és Horák Renáta egyaránt a pálya kezdetén álló, énektechnikailag igen jól felkészült fiatal művészek, akiknek színpadi megjelenése és alakítása is illúziót keltő.

A zenekar élvezettel játszott Gyüdi Sándor pálcája alatt. Kivételezett helyzetben vannak, hiszen tavasszal a mű magyarországi újrafelfedezője, Pál Tamás dolgozott velük, és ő dirigálta a Tavaszi Fesztiválon is – bár részben más énekesekkel – a darabot. S hiába, hogy akkor, a fesztivál előtt már láthattunk Szegeden egy előadás-értékű főpróbát, s most is itt került repertoárba a darab, a szakkönyvekben a Don Sanche magyarországi bemutatójaként mégis a Thália Színház fog szerepelni!

momus.hu
2011.11.24.