Tatjána álma, avagy a bolygó orosz

Sok mindent műveltek már Tatjána levéláriájával az Anyegin színpadra állítói. A lányos, jól nevelt álmodozástól a szemérmes önkielégítésig terjed a skála, de akadt olyan rendező is (Kovalik Balázs), aki szeretkezést képzelt el a vágyott férfival a hosszú szólójelenet alatt, ami azzal az izgalmas következtetéssel is járhat, hogy amennyiben a főhősnő a III. felvonásban egy gyermekkel jelenik meg, annak nem feltétlenül Gremin herceg az édesapja…

A legújabb, szegedi előadásban Pál Tamás az álom világába helyezi a szólószámot, s az utána következő jelenetet is. Nevezetes elutasító áriájában Anyegin köldökig kigombolt kaftánban jelenik meg, lenge lányok csapata kíséri. Nem hiszem, hogy a rendező holmi Hugh Hefnernek képzelné hősünket, sokkal inkább a lány legrosszabb félelmeit jeleníti meg itt. S hogy a III. felvonásban majd a férfi konkrétan fölidézi az elutasítás jelenetét? Ugyan melyikünk nem élte már át álom és valóság kibogozhatatlan egymásba tűnését? Ki nem érezte még úgy, hogy ami történt vele, az csak jó vagy rossz álom (csupán?), vagy amit álmaiban átélt, az kemény valóság?

Amúgy hősnőnk határozottan emlékeztet A bolygó hollandi Sentájára: nem a szerelem gondolatába szerelmes, hanem egy bizonyos férfiról álmodozik. A szegedi Tatjána így olvassa számtalan regényét, s így jelenik meg neki az ábrándok hőse. Anyegint felfelé szegezett tekintettel várja, mint aki tudja, ki jön el hozzá. A férfi bemutatkozás helyett szapora léptekkel nyomban hozzá megy, és minden magyarázat helyett megragadja a feketeruhás lány karját. Tatjána arcán semmi meglepetés, épphogy a beteljesülés bizonyossága. Réti Attila mozdulata (aki énekelt már Hollandit) erőteljes, magától értődő, fölkavaró. Cseh Antal (aki még nem találkozott Wagner sorsüldözöttjével) fogása nehezebben talál értelmet.

A produkció fölfedezettje Horák Renáta. A kamaszlány vívódását, vágyát, csalódását érett művészettel mutatja meg, megrendít és levesz a lábunkról. Még azt is megbocsátjuk, hogy a III. felvonásra nem marad ereje, vagy mondanivalója, olyan teljes képet ad az elsőben. Kónya Krisztina kiegyensúlyozottabb. Neki a feleség beteljesült szépsége áll jobban, a zárókettős ambivalenciája, hogy még mindig szereti Anyegint, de határozottan Gremint választja. Emelkedett szopránja picit levegős, hajszálnyit tremolós, s így épp illik Csajkovszkij dallamaihoz.
Ha még nem mondtam volna, Pál Tamás képzeletében az Anyegin egy franciaországi orosz emigráns kolóniában játszódik. „Varieté russe” – vetítik ki elénk nyomban az elején. A nyitójelenet színház a színházban, Olga és Lenszkij lakodalmát adják, oroszul is éneklik az amúgy magyar nyelvű előadásban. Ez a távolságtartás mindig átsegít a jeleneteken, amelyek folklorizmusát nehezen tudnánk komolyan venni. Az ilyen zárt közösségekben viszont a megannyi nosztalgikus elem az identitásőrzés eszközévé, s így elfogadhatóvá válik. Ettől például Lenszkij figurája is viszonylagossá válik, nehéz eldönteni, hogy a sápatag, önsajnáló költő mikor őszinte és mikor önironikus. Boncsér Gergelyben több az önsajnálat, a hagyományos szenvedés, sírós hangszín. László Boldizsár nehezen tud szabadulni a párhuzamosan alakított olasz tenorhősök világától. Nagyszerűen énekel és példásan közvetíti a szöveget, ám a figurát nem találja. Jól formált áriáját nem hatja át a halálfélelem és a reménytelenség pátosza. Ám az utána következő párbajkettősben egy csapásra nem a kotta, hanem egy sors szólal meg.

Olgát mindig kezdő énekesnőkre kellene bízni, így érvényesül igazán a figura naiv női butasága, az az öntudatlan, üde hang, amely egyenesen vezet a tragédiához. Gáál-Véber Ildikó és Laczák Boglárka még azt a bravúrt is megteszik, hogy egy táncos fiú nyakába fölmászva éneklik el dalukat.

Az opera üdítően igazságtalan műfaj. A világdeszkákat recsegtető Bretz Gábor kulturáltan énekli Gremin áriáját, bár míves hangja inkább nyugati, mint keleti tónusú. A szegedi színpadba gyökerezett Altorjay Tamás viszont a visszafogott férfiszerelem, a szemérmes vallomás olyan koncentrált énekével lep meg, amely nyomban szíven üt.

A legszebb dolog pozitívan csalódni abban, aki megérdemli, bár még soha nem érdemelte ki. Kónya Kriszta tündöklő Tatjánájáról minden érzékünkkel rögzítjük, hogy kitűnő, ám aki szívünket megfacsarja, az váltótársa, a csitriszoprán. Merő méltánytalanság, de hát ez nem a méltányosság műfaja. Az operarajongó hasonlatos a csapodár szerelmeshez, könnyen kiszeret tegnapi kedvencéből, s az első gyanús (tehetség)jelre átszeret az új csodába. Sőt képes visszaszeretni is.

Zareckij, a megszállott párbajsegéd, akinek mellét szovjet marsallnyi érdemrend díszíti, colstokkal, akkurátusan méri ki a párbaj távolságát. Mind Koczor Kristóf, mind Kiss András erős kontúrokkal, ám ízléssel rajzolja a karikatúrát. Gondosságába vetett hitünket némileg megingatta, hogy a bemutató estéjén Anyegin pisztolya nem sült el. Mintha a párbajsegéd nem ellenőrizte volna. A beszámolók jó része ebben az előadás sorsszerű balvégzetét véli fölfedezni. Én nem. Az Anyegint ugyanis nem Csehov írta, hanem Puskin.
Mármost ha ugyanezzel a precizitással vizsgáljuk a címszereplőket, meg kell állapítanunk, hogy Cseh Antal jól adagolt indulatokkal, kimért gesztikával, pontos intonációval adja Jevgenyij Anyegint. Hangja átható, karakteres, magasságai zengnek. Ám mintha a basszbariton nemcsak hangfaj volna, hanem lelkialkat és az élethez való hozzáállás is. A derék alakítás nem lesz egész. Szakszerűen kevert alkotóelemeit bármely irányból nézem, valahogy nem állnak össze plasztikus jellemmé, átélhető figurává, katarzissá. Réti Attilánál sokszor – ritmusban, intonációban, zenei pontosságban – nem passzol a mérték. A sötét bozontos, fésületlen hang is mesze esik Anyegin-eszményünktől. Igaz, nagy előny, hogy tónusa nyomban sorsot idéz, magány, bizonytalan erő, önmarcangolás hangzik belőle. És csak pár percig kell hallgatni, hogy kilétéről erős képzetünk támadjon. Első áriáját záró magas pianói transzcendens színükkel valóban az álomba emelik a jelenetet.

A zárókettős azzal kezdődik, hogy Anyegin berohan, falni kezdi Tatjánát, aki tűri a csókokat. Ölébe hajtja a fejét, amikor pedig az asszony fölkel, gyerekmódra simogatja a széken üres, meleg helyét. Az izgalmas kezdet után alig jön létre valódi színjáték, a duett ügyetlen kergetőzéssel zajlik. A rendezés színre hozza Gremint, akit – némi esetlen dulakodás után – leteper Anyegin. Ám Tatjána fölkarolja, majd átölelve őt, indignáltan távozik. A megvalósítás suta, ám a végső hatás mégis erős: a bolygó orosz kudarca még fájóbb, magánya még vigasztalanabb. Nem veszik bele a tengerbe, mint Wagner hőse, de tragikuma legalább olyan mély.

Pál Tamás Anyeginjében egymást váltogatják az érdekes, sőt mély gondolatok és a vitatható megoldások. De bármit is csinál, az mindig a művel való birkózás eredménye, minden pillanatban azt akarja megfejteni nekünk.

momus.hu
2011.01.26.