Aranycsapat – színpadon a legenda

Kasszasikernek ígérkezik a Szegedi Nemzeti Színházban Fenyő Miklós és Tasnádi István tegnap bemutatott zenés játéka, az Aranycsapat. Az olimpiai bajnoki cím megnyerése után az 1954-es világbajnokságot elveszítő legendás gárdát megidéző musicalt Tasnádi Csaba állította színpadra, aki szerint minden kiemelkedő sportsiker kollektív tudatformáló erő.
– Jó ötlet volt a színházvezetés részéről, hogy műsorra tűzte az Aranycsapatot, mert Magyarországon mindig különös jelentősége van a focinak. A szerelem is örök; ráadásul jó pár évtizede nem múlik el nálunk házibuli úgy, hogy az örömködés valamelyik fázisában elő ne kerüljön egy rock and roll lemez. Foci, szerelem és rock and roll – ennél jobb hívogató alcímet aligha lehetne találni egy produkciónak – mondja a musical rendezője, Tasnádi Csaba, aki szerint az is vonzerőt jelenthet, hogy a tavalyi legnézettebb, legsikeresebb magyar film alapjául szolgáló zenés darab, a Made in Hungária szerzőpárosa, Fenyő Miklós és Tasnádi István jegyzi a musicalt.

– Az Aranycsapat óriási legenda. A középgenerációnak talán még inkább, mint a fiataloknak; de a fiatalok is kell, hogy tudjanak róla, mert tényleg nagyszerű csapat volt. Puskásék megnyerték az 1952-es olimpiát Helsinkiben, majd 1954-ben Svájcban pechesen lecsúsztak a világbajnoki aranyéremről. Komoly trauma volt ez akkoriban a magyarok számára. A történészek máig föl-fölvetik, hogy az 1956-os forradalom kirobbanásában mennyire játszott közre az elveszített berni vb-döntő. Természetesen nem szabad a forradalmunkat leegyszerűsítenünk, és azt mondani: az volt a kiváltó oka, hogy elveszítettünk egy világbajnokságot.
De majdnem biztos, hogy a sok összetevőben ez is benne lehetett. A párt által ellenőrzött korabeli magyar sajtóorgánumok természetesen nem, de a szabad világ nagy lapjai közül több is megírta: a vb-döntő után Budapesten kirakatokat törtek be. A kezdődő zavargásokat persze az ÁVH rögtön elfojtotta. Komoly lelki traumát jelentett ez a vereség az országnak. Úgy gondolom, a nemzeti önazonosság-tudat, az együvé tartozás kialakulásánál nemzetiségi kérdés, történelmi eseményhez köthető érzület, közösen megélt szituációk, akár még természeti katasztrófák is szóba jöhetnek. Minden kiemelkedő sportsiker is kollektív tudatformáló erő, nemzeti egységesítési kovász lehet éppúgy, mint egy nagy művészi siker, egy irodalmi Nobel-díj. Az 1950-es években, amikor nem nagyon volt más kollektív örömforrásunk, mint a foci, az Aranycsapat teljesítménye többszörös jelentőséggel bírt – hangsúlyozza Tasnádi Csaba, aki emlékeztet arra is: manapság egy átlagos NB I-es forduló meccseit a híradások szerint országszerte összesen legfeljebb ötezren nézik meg, ezzel szemben annak idején egyetlen válogatottmérkőzésre – az állójegyekkel együtt – 104 ezer ember váltott jegyet a Népstadionba. – A mai fiatalok számára fölfoghatatlan, hogy mit jelentett ez akkoriban. Bizonyos szempontból – és kis túlzással – az 1954-es vb elvesztése felért Trianonnal.

Nem kell focirajongónak lenni

Tasnádi Csaba szerint egyáltalán nem kell focirajongónak lenni ahhoz, hogy a néző élvezni tudja az előadást. – Kell tudni együtt izgulni, drukkolni olyan emberekkel, akik a színpadi játék, történetmesélés során átélik a gondolataikat, érzelmeiket. Erről a szövegkönyv gondoskodik. Egyszerűen részt kell venni azon a csodálatos kiránduláson, amely maga a színház. Ez egy musical, márpedig manapság elég komoly elvárásai vannak ezzel a műfajjal kapcsolatban a közönségnek: legyenek látványos koreográfiák, táncok, szép jelmezek, a színpadtechnika izgalmas, váratlan megoldásokat kínáljon, legyen változatos a világítás.

Tasnádi Csabának nagyapja és édesapja mesélt először az Aranycsapatról, amikor szombatonként együtt hallgatták a rádióban a körkapcsolást.

– Mivel Angyalföldön laktunk, és apám Vasas-drukker volt, én is Vasas-drukker lettem. Amikor kiderült, hogy ezt a darabot rendezem, jobban utánanéztem, kicsit beleástam magam az Aranycsapat történetébe. A társulattal együtt én is sokat köszönhetek Rácz Tibornak, a színház öreg motorosának, aki a színészválogatott tagja is volt, és a mai napig rendszeresen focizik, ráadásul fociügyekben két lábon járó lexikon. Rengeteget mesélt nekünk ezekről az időkről, amelyeket ő személyesen átélt. Behozott 1954 májusából egy korabeli országos napilapot, egy megsárgult, az idő vasfoga által megrágott újságot, amelynek az egyik oldalán két hasábon a németekkel a vb-n vívott 8–3-as győztes körmérkőzésünk krónikája volt, a másik két hasábon pedig a Szegedi Nemzeti Színház budapesti, Madách Színházbeli vendégjátékának kritikája. A Mákvirágok című produkciót Ádám Ottó rendezte, a színészek dicsérete között ott szerepelt, hogy elkápráztatta a közönséget az ugyan még csak hatéves, de nagyon tehetséges Rácz Tibike elragadó játéka. Hihetetlen megható pillanat volt valamennyiünknek, amikor ezt az megsárgult újságoldalt elolvastuk. Reméljük, a nézők számára is ilyen élményt nyújt az előadásunk.

Éjjel is felhívja drámaíró öccsét

– Amikor a testvérem még kezdő drámaíró volt, sokkal nagyobb szorongást jelentett a munkáihoz hozzányúlni. Nagy felelősség volt, hogy megbuktatom-e őt – árulja el Tasnádi Csaba, aki azt is hozzáteszi: szerencsére mára megfordult a dolog, mert öccse a legtöbbet játszott kortárs magyar drámaíró. – Az, hogy egy darabjával mit csinálok, karrierje és elfogadottsága szempontjából indifferens. Persze praktikusabban tudunk dolgokat megbeszélni, mert könnyebb szívvel hívom fel akár éjjel fél 1-kor is, mintha egy idegennel dolgoznék. Könnyű vele együttműködni, mert társulatépítő tag volt a Bárka Színházban és Schilling Árpád mellett a Krétakörben, ahol természetes volt, hogy a próbafolyamat közben alakul a textus.

Délmagyarország

2010.02.20.