Gogolra várva

Ritka estében volt részük azoknak, akik a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházának Háztűznézőjére váltottak jegyet október 9-én. Hiszen nem mindennapos, hogy az egészen kitűnő színészi alakítások dacára komplex színházi élmény nélkül tegyük múlt időbe az előadást.

A kétszáz esztendeje született Gogol előtt tiszteleg egész Európa – Újvidéken a színpadon egyszerre öt (szerb, magyar, ruszin, szlovák és cigány) nyelven megszólaló parafrázist hoztak össze Allegória címmel –, most pedig Szeged köszönti az orosz szerzőt a kíméletlenül szatirikus humorral átitatott Háztűznéző színpadra állításával. A „tökéletesen valószínűtlen százhetven éves történet” a szerelem helyett érdekekre alapozó, közvetített házasság előkészületeinek bemutatásán keresztül csinál bohócot belőlünk, s rúg a fenekünkbe úgy, hogy kénytelenek vagyunk röhögni a saját pitiánerségünkön, szürkeségünkön, esetleg görcsölő félelmeinken.

Juronics Tamás rendezte a Kecskeméten már régebben bemutatott kétfelvonásos darabot – a hírös városban állítólag kedvelt produkció több szereplőjét láthattuk viszont most a Tisza-parton is. A fordítás Bodolay érdeme.

Már az első másodpercekben kiderül, hogy a túlmarkírozott szerepformálás és a rajzfilmszerű bohóctréfa, néhol burleszkhumor lesz a legfőbb jellemző itt, s valóban, Juronics igen erős üzenetekkel operál, akárcsak a mai, agresszív reklámok legtöbbje. Nevetünk is az egyes pillanattöredékek Walt Disney-s, Warner Brother’s-es gegjein, amelyek akár a zenén keresztül is megtalálják a rekeszizmokat. Hiszen persze hogy röhög az ember a négerbaba-bűvész-cselédlány merőkanálból dugva formált ágaskodó farkán (no azért nem olyan önfeledten – ez mégiscsak Szeged…), s tinédzserkor fölött már könnyebben belehelyezhető a darabba a Keresztapa népszerű keringő-dallama is. Ám egyfajta aránytévesztést mutat, hogy ezeknek a poénoknak vajmi kevés köze van a gogoli mondandóhoz – még akkor is, ha a színpadi mozgás meglehetősen jó ritmusérzékkel lett „belőve”, s az időzítések is szinte hatásvadász módon pontosak.

Pedig ebben a darabban szinte mindenki jó. Az erotika fallikus szimbólumaival döfködő Jarábik Klára akár pornográf is tudna lenni (vajon kit akartak csinálni még Dunyaskából, a cselédlányból? Néger táncosnőt? Fekete Playboy-nyuszit? Cirkuszi bűvészt?), olyan sokatmondóan dugdossa piros keszkenőit. Hogyne is dugdosná, amikor dugásról is szó lesz itten – éppen ez az egyik kérő legfőbb serkentője a házasulásra…

Fjokla Ivanovna, a házasságközvetítőnő szerepe, úgy tűnik, Szilágyi Annamáriára van szabva, aki be is dob mindent a jó teljesítményért. Sztarikov, a vásárcsarnoki kereskedő (Szűcs Lajos) maga az ördög – bizony elő is jön mindahányszor, mikor a falra festik –, ugyancsak jól megoldott figura. A Kecskemétről érkezett Balogh Erika (Arina Pantyelejomovna, a menyasszony nagynénje) azt sejteti, Szegeden lesz még szerep az ő számára bőven.

Kitűnő hármast alkot Borovics Tamás, Flórián Antal és Savanyu Gergely a három kérőként, becsületes orosz nevükön Csócsálov, Anyucskin és Rántotta (mondom, Bodolay szövege kitűnő, többet érdemelne). Borovics nyugalmazott tengerész, és már régóta csócsálná a kínálkozó (női) gyümölcsök húsát, az ingyen kancsókáért még nősülne is. Hálás karakter, persze jól is használja ki a lehetőségeit. Flórián Antal a sznobériát karikírozza igen élvezetesen, jó volt viszontlátni ennyi év után Szegeden (vajon újra itthon?). Savanyu Gergely száznyolcvan kilósra pumpált figurája önmagában hordozza a komikumot, a markáns külső miatt, valamint a tekintély sugárzása érdekében rekedtesre formált hang és saját zsenge kora azonban mutatott némi ellentmondást. Mindhárman kitűnően oldották meg viszont azokat a mini-monológokat, amelyekben felfedik saját gyengeségeiket, s amelyekben talán első ízben érezhetjük az előadás folyamán, hogy Gogol-darabot nézünk… Poroszlay Kristófé lehet, hogy nem nagy szerep, ám ez a szolga (Sztyepan) ezzel együtt szórakoztató. Pataki Ferenc egyre jobb – már a tavalyi Balta a fejben-t is emlékezetessé tette, most Kacskarjov szerepében hozza azt, ami valóban jól is áll neki. Nem neki tudható be, hogy a darabot nézve elsikkad a konkurens házasságközvetítő karakteréből, hogy tudniillik ő egy, a házasélettől megcsömörlött – s persze nem is túl őszinte szándékú – barát.

Maradt a két kulcsszereplő. Gidró Katalin a Szegedi Nemzeti Színház új „szerzeménye”: az ő Agafja Tyihonovája nemcsak bájos, de annyira fiatal is, hogy nehéz elhinni a félelmet az örök lányságtól – igaz, hogy ezt Juronics meg sem próbálja megmagyarázni. Így hát marad a bohóctréfa: egy hideg zuhany odaföntről az összetört menyasszonynak – egy locsolókannából. Külön gyögyszemekként csillannak meg azonban Gidró Erdélyből hozott-megmaradt hangsúlyai, e-betűi, mozdulatai – igazi kuriózum.

Az igazi sztár a vendégművész Magyar Attila. A Háztűznézőben ugyanis az udvari tanácsos lesz a kiválasztott kérő, ám egyúttal ő terhelt leginkább saját gátlásaival, s ez egy vissza nem fordítható meneküléshez vezet a házasság elől. Padkaljószin szerepe ugyancsak kínálja a humor tárházát: röhögjünk csak – magunkon… Gogol – akarom mondani, Magyar Attila – azonban talpig úriember. Nem „beszél ki” a darabból akkor sem, amikor megtehetné: kézen kínálja magát a lehetőség, hogy – amikor a házassághoz már-már kedvet kapó kérő sorolja, miképpen dorombolhat hites urának egy asszony – bedobja az egy ország által ismert becenevet: „Nyuszómuszó”… Nem teszi. Igaza van, nem is lett volna méltó, ne a hajdani hitelreklám adta ismertségért tapsoljunk neki, hanem amit itt csinál. S ezt ragyogóan tette.

Székely László díszlete jó alkalmat teremt, hogy a néző a lényegre koncentráljon: egyszerű, szellemesen mozgó függönyfal, néhány ajtó, és csak annyi bútordarab, amennyit valóban használatba is vesznek – manapság még örülnek is az ilyesféle „költséghatékony” megoldásoknak. Mindenesetre ennél több nem is hiányzik senkinek, így jó, ahogy van. Földi Andrea jelmezei ugyancsak kikerülhettek volna egy adózás előtt álló varróműhelyből, de ez sem baj: ha nem szükséges a flancosabb, akkor minek.

A szereplők sminkje már meglehetősen rafinált módon, noha egyszerűen van megoldva – nem is véletlenül. A viszonylag halványan fehérre pingált arcok és a rúzsozott férfiajkak a cirkusz bohóc-világát hozza be, diszkréten, mégis egyfajta maszkot adva – bár alkothat ez bizonyos távolságot szerep és szereplő közt is.

És lehet, hogy itt van egy kis baj. A néha öncélú humor, a darabtól túlságosan nagy távolságra rugaszkodó poénok, színpadra kényszerített Tom & Jerry-gegek – nem segítenek semmit megérteni sem Gogolból, sem önmagunkból. Ez pusztán a vadászat egy középkategóriás válfaja. A hatásé.

Képgaléria: http://www.kelemenphoto.com/en/Gogol:-Hztűznző/view/59.html

Papp Ferenc
pardon.hu
kelemenphoto.com
2009.10.09.