Nincs tévedés – ez komédia

Megfordul az ember fejében – nekem mindenesetre beugrott a lehetőség -: hátha egy kísérlet alanya vagyok néhány száz nézővel együtt Bodolay Géza számára, aki folyamatosan vizsgál, tesztel, vajon mikor szakad el a cérna, és hagyom ott az egész előadást anélkül, hogy megtudnám, végül is mit akart ezzel. Csakhogy beugrott még néhány más dolog is mellette – például hogy vizsgálatra ajánlatos eljárni, a dolog ugyanis kétoldalú, tehát interaktív. Nemcsak a vizsgáló tud meg rólam dolgokat, hanem én is a vizsgálatról, s persze magamról. Ilyen a lassacskán Szeged fenegyerekének kikiáltott rendező legutóbbi, március 13-án elkezdett (pár?)beszédsorozata a Tévedések komédiájával a város Kisszínházában.

Mit csinált Bodolay? Megdolgozta kissé Arany László 1866-os szövegét, s a feltehetőleg valaha félrefordított címet visszanevezve a Tévedések komédiájává, hipnotizőrhöz hasonló módon játszani kezdett a bohózattal – s persze velünk. Játékszer pedig van bőven, elsőként maga a történet kínálja magát. A Plautus darabját feldolgozó mű Efezusban játszódik, úr és szolga kettős ikertörténete, tele a groteszkig eltúlzott, képtelen helyzettel. (Nem mesélem el a cselekményt, tessék megnézni inkább; a kényesebb nyelvi ízlésűek vigyázzanak, néha csúnyán beszélnek a szereplők, s ami a darabon végig átsütő szexualitást illeti – nem fognak mindent szalvétával…) Borovics Tamás és Gömöri Krisztián jól oldja meg szerepcseréit, fölösleges agyonbonyolítások nélkül, érthetőnek tűnnek, legalábbis azt hihetni. Van még duplázás: Horváth Illés két kereskedő-alakítása ugyancsak szeretni való. Jakab Tamás színészi ereje teljében van, szinte már természetes, hogy egészen remek Szolinusz herceget mutatott, s még az „eltévedt hattyúk” (Galkó Bence), illetve „apácalány-félék” (Trogmayer Éva) is mosolyt fakasztottak. Sallai Nóra kurtizánjának gesztikulálása, hallom, újabban vitát is kavart prűdebb körökben.

Kulcsfontosságú tehát ebben a darabban a komikum mellett az abszurd és – nem kell túl megerőltetni magunkat, hogy rájöjjünk – az emberi hülyeség karikírozása. Efezus ugyanis diktatúra, eszement törvényekkel, ahol könnyen akasztófa fenyegethet: erre a humorra rá kell hangolódni, bár nem túlságosan nehéz, javarészt burleszket látunk. A napokban gyászhírré feketedett Bacsó Péter juthat eszünkbe: az általa megidézett korszaknak sokan voltunk tanúi…

Megfejeli a duplázásokat Mira János díszlete. Vidámparki horgászmedencére emlékeztet, ami a tengeröbölt hivatott jelezni benne úszkáló hajómakettjeivel, a jobb oldali óriási tükörfal pedig hozzáad még ugyanannyit ahhoz is, amiből már így is kettő van. Maga Shakespeare is több példányban részese az előadásnak: keretezett portréja a földszinten, kézközelben, mai ikerpárja pedig fotóposzterként a pártirodák Lenin-képének magasságában. (Óra nincs, de a „duplarendőrök” államában valószínűleg az időszámítás is csalás lenne…) Mindent egybevetve, jól sikerült környezet, s a mókázásra is kitűnő.

Jókedvűnek tűnt a társulat játéka, s mintha játszani akarna velük, s velünk is Bodolay, de legalábbis párbeszédet kezdeményezni. Játszani, mert csak úgy ér a dolog, ha mi is belemegyünk, és elhisszük neki, amikor mondja, hogy az egy valójában kettő. Esetleg akár a fordítottját: ami látszólag különböző, valójában egyforma. Emiatt hasonlít ez valamelyest a hipnózishoz: az sem működik másképpen, csak ha hiszünk a módszerben. S persze nyilván lehet egy párbeszéd kezdeményezése a közönséggel az ő kísérlete, muszáj megtalálni egymással egy nyelvet, hiszen közlendőnk van. Valószínűleg kíváncsi is, hogyan alakul ez az interakció. Hogy mi történik akkor, ha egy provokatívabb jelzést küld. Tévedés történt volna, hogy értjük egymást? Ő téved? Vagy az ejnye-bejnye közönség?

Persze hogy válaszolunk, ki-ki a választott, esetleg közösnek hitt jelrendszere szerint. Én például lassan, jól láthatóan mellmagasságba emelem ágaskodó középső ujjam, fölfelé tartva. Csak a kommunikáció kedvéért, még mielőtt tévedés esnék. Bár Bodolaynak van humora, nyilván érti. Én pedig beszélem a nyelvet – és bizonyisten nem bánom.
pardon.hu
2009.03.15.
Papp Ferenc