Faust: megdicsőült kárhozat a Tisza-parton

Remek taktikai érzékről tett tanúbizonyságot a Szegedi Nemzeti Színház vezérkara, amikor tavaly, a műsorrend tervezésekor Berlioz Faust elkárhozása című művét „sakkozták be” utolsó premierként. Amit azonban Gyüdi Sándor akkor még csak remélhetett, május 8-án beigazolódott: a magyarországi bemutatóként színpadra állított darabbal Juronics Tamás és csapata kitűnő produkciót hívott életre, amely a Tisza-parti teátrumhoz méltó módon zárja a 2008/2009-es évadot.
A Faust története által fölvetett alapkérdések valószínűleg egyidősek az emberiséggel: létezik-e tökéletesség, akár csak egyetlen pillanatra is? Van-e valami az emberi életben, aminek elérése, megszerzése megér bármilyen árat? Juronics Tamás sem reked meg a történet szerelmi szálánál, hiszen ugyanezeket a kérdéseket teszi föl – mi pedig gondolkodhatunk azon, kicsoda ez a Faust, akit látunk. A Kossuth-díjas művész elmélyült értelmezése azonban előbb vág rendet a töprenkedésben, hogy kicsoda nem. Ez a Faust nem a „gonosz, csaló, haszontalan és tudatlan doktor” és nem is az a másokat rászedő szemfényvesztő, akinek történeteit az 1587-ben kiadott német népkönyvből ismerhetjük meg. Sokkal inkább a minél teljesebb megtapasztalásokat kereső, gyötrődő embert látjuk, aki egy ördögi szerződést is aláír cserébe a remélt tökélyért – ha egyáltalán két lényről van szó Faust és Mephistopheles esetében. A történet számos feldolgozása – a folytatással és az iszonyatos befejezéssel – Christopher Marlowe művétől Goethe költői drámájáig világszerte ismertté tette az üzenetet: a Sátánnal nem lehet előnyös szerződést kötni, az alkunak borzasztó az ára – a kérdések azonban mindmáig érvényesek…
Hector Berlioz művével nem kis feladatra vállalkozott a színház, a francia romantikus zeneszerző ugyanis nem klasszikus értelemben vett operát írt. A Faust elkárhozását a komponista drámai legendaként határozta meg. A színpadra állítást mindig is jócskán nehezítette, hogy a viszonylagos statikusság mellett egy több síkon játszódó történetet kell megjeleníteni. A szegedi produkcióra szerződtetett díszlet- és jelmeztervező Kentaur folyton mozgó, multifunkciós színpadi környezete kitűnően oldja meg ezt a feladatot: a két kulcselem egyike egy hatalmas tábla, hol vízszintesen fektetve, hol ferdesíkba helyezve, sőt különlegességként függőlegesen fölállítva – attól függően, hogy éppen hálószobát, virágos rétet vagy egy kocsmai színteret – talán éppen a württenbergi Oroszlán fogadót látjuk – kíván megmutatni. Ez a díszletelem egyébként szinte akrobatikus készségeket kívánt meg az énekesektől, akik, úgy tűnik, titokban alpinista képzéseken is részt vettek… Meghatározó eleme a színpadnak az a csigalépcső is, amelyik egy másik dimenzióba vezet föl, ez a garádics Marguerite megdicsőülésénél kapja a leghangsúlyosabb szerepet. Nem lehetett véletlen, hogy az előadás alatt voltak jelenetek, amikor az embernek a téridő fogalma ugrott be – sokszoros bravó hát a díszletnek, és persze az azt mozgató műszaknak. S még mindig maradtak különlegességek: a tánckar látványos betéteivel szinte egyenlő rangra emelkedett a zenekari produkció, az énekesi teljesítmény, a mozgás és a díszlet: ragyogó és ritkán látható fúzió operaszínpadon. Egy bábukkal előadott jelenetet is becsempésztek az előadásba, méghozzá mesteri színvonalon, nem mellesleg emlékezetbe idézve, hogy háromszáz éve német nyelvterületen bábjátékok formájában is életre kelt a Faust-történet.
A megálmodott környezet a jelmezekkel természetesen állandó, az előadók azonban váltják egymást, hiszen kettős a szereposztás, s ez is markánsan mutatja, hogy a konzerv műfajoktól eltérően az operaszínpad valóban élő színházi élményt ad: más-más hangzásképek és napról napra változó teljesítmények. Faust szerepében – a korábbi elképzelésektől eltérően – ezúttal egyedül László Boldizsárt láthatjuk-hallhatjuk. A tavaly ősszel Szegedre szerződött tenorista érzékenyre formált hangja már a darab elején megmutatta magát: egy kivételesen szépre sikerült magas „A” névjegynek sem utolsó, és remélhetőleg nem csupán ígéret. Arra ugyanis úgy tűnik, még várnunk kell, hogy teljes egészében és minden regiszterben be tudja tölteni hangjával a színház belső terét, az elementáris vivőerő még nem érződik. Nem baj, nyilván meglesz az is. A színészi játék összecseng a rendezői értelmezéssel: gyötrődő Faustot látunk, bár néha az az érzése az embernek, hogy ebből kevesebb több volna…
Mephistophelest ketten éneklik: Kelemen Zoltán és Réti Attila. A két interpretáció közötti különbséget talán Kentaur díszlete tudná csak megfelelően érzékeltetni: ég és föld. Kelement bár bizonyára joggal szeretik a Tisza-parti városban, a szombati előadásban kifejezetten zavaróan hatott, hogy kizárólag a tőle megszokott, színészi eszközökben még a legjobb indulattal sem bővelkedő manírok köszöntek vissza, gyakorlatilag függetlenül attól, hogy éppen melyik opera van műsoron. Szép, szimpatikus bariton, egyhangú, jellegtelen színpadi mozgással. S persze hogy eszébe jut az embernek a veszély: aki mindig egyformán gesztikulál a színpadon, nehogy egyszercsak elkezdjen egyformán énekelni… Ám eljött a vasárnap, és vele Réti Attila. Ezt a Sátán-szerepet az isten is rá osztotta: élt, mozgott és láthatóan elemében volt. Egy régen várt hangszín tért vissza ezzel a Mephistophelessel – nem lehet nem észrevenni, mennyire kitűnő páros László Boldizsárral.
A Faust elkárhozása kocsmai jelenetének okán két kitűnő basszista is színre lép Szegeden: Brander alakjában Altorjay Tamást és Gábor Gézát üdvözölhetjük. Berlioz összhangzattani és hangszerelési vonatkozású munkáit nem véletlenül tanítják-forgatják még ma is, az arrangement szempontjából az egész opera – benne a Rákóczi-indulóval – egy ékszerdoboz, maga a jelenet pedig ezen a szelencén egy külön drágakő. Gábor Géza humora most is átütő volt, „kilóra megvette a közönséget”, a Patkány-dalt követő fuga azonban már nem kizárólag az ő, hanem annak a kórusnak az érdeme, amelyről ezúttal csak felsőfokban lehet beszélni: briliáns produkciót hallottunk 9-én. Kísértő a találgatás: mi lenne, ha Gábor Géza tenne egy kirándulást Mephistopheles felé – alighanem többen riadtan kapnának a mobiljukhoz, keresve a tanáruk telefonszámát… Másnap Altorjay lényegesen visszafogottabbnak tűnt, ez az alacsonyabb hőfokra belőtt megjelenés persze mérsékeltebb tapsot is hozott. Érthető: patkány helyett nagyjából egy egér tréfás-szomorú történetét hallhattuk, „fuga-light”-tal…
Nőnek híre-hamva sincs Berlioz művének első felvonásában: a másodikban azonban megjelenik Marguerite, s vele a történet szerelmi vonulata. Tóth Judit stabil hangja meggyőző, Érsek Dóránál pedig sajnálatos módon az érzékenységgel együtt volt hallható néhány apró, mégis észrevehető, ezért kellemetlen félreintonálás.
Az élő és naponta változó színházi produkció a zenekarra is érvényes. A bemutatót követő 9-i előadáson – Kardos Gábor karmesteri pálcája alatt – egészen kivételes, nagyszerű hangzás áradt a rézfúvósok felől, egy sajnálatosan gyöngébb vonós szekció teljesítményével. Másnapra mintha ellenkezőjére fordult volna a kocka: a Gyüdi Sándor vezényelte előadáson kifejezetten szépen szóló hegedű- és gordonkaszólamok gurultak ki az árokból (ne csodálkozzunk, Kosztándi István elsőhegedűs jelenléte akár az utolsó sorból is érződik) – az első felvonásban fülsértően hamis rezesekkel…
És mégis. Úgy jöhettünk ki a Szegedi Nemzeti Színházból, hogy egy kitűnő darabot láttunk, eltalált módon és remek színvonalon színpadra állítva. Minden jó, ha a vége jó? Mert akkor – bár a Faustban ne keressük a heppiendet – ez az évad nagyszerű volt…

pardon.hu
2009.05.13.
Papp Ferenc