VÉRROKONOK

Lőrinczy Attila: Balta a fejbe / Szegedi Kisszínház

Évtizede mutatták be – gyors egymásutánban kétszer is, a Kamrában és Kaposvárott – Lőrinczy Attila shakespeare-i lüktetésű kis magyar rémkomédiáját, a Balta a fejbe címűt. Most Szegeden Tasnádi Csaba szakszerű rendezésében került újra színre. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Először a shakespeare-i kapcsolatot érdemes tisztázni, mert bár a darab kapcsán előszeretettel emlegetik az avoni hattyú közvetlen hatását, konkrét átvételről nemigen beszélhetünk: Lőrinczy Attila szövegében inkább érzetek, illetve karakterek vagy szituációk töredékei kerülnek újrafelhasználásra. Ezek többnyire inkább tűnnek egybeesésnek, amolyan tematikus rímnek, ami a nézőt ugyan barátian az Erzsébet-kori angol színház felé terelgeti, de szó sincs arról, hogy erőszakkal odautasítaná. (És akkor a Feydeau-allúzióról még nem is szóltunk.)

A rímtelen jambusokban írt, elmocskolt nyelven szóló drámában alapvetően a III. Richárd-történet születik újjá (a szereplőgárda majd’ mindegyik tagja azonosítható innen olvasva: nemcsak a századok múlását, a használt regisztert is érzékelteti, hogy Richárdból mára Ricsi, Buckinghamből meg Buci lett). Megidéződik a Hamlet (ld. a rejtélyes körülmények között elhunyt nagybácsit, a halott atya számonkérő szellemének jelenését, a Ricsi leendő sírhelyén kiásott /macska/koponyát, stb.), a féltékenységről és a cselszövényekről eszünkbe jut az Othello, a családtagok módszeres kiirtásának tervéről meg a Titus Andronicus.

Mert a családi (v)iszonyok itt is a középpontban állnak. A földi javakban dúskáló, ám szellemiekkel csak szerényen ellátott család megjátszott boldogságát az oly nagyon szerette Ede halála borítja fel. Ede szülei közül a valószínűleg korábban sem észkombájn Apika szinte beleőrül a gyászba: fia hamvait mindenáron meg akarja óvni az emberfeldolgozóktól. Feleségének, a gyászban megtört Anyikának minden energiáját Apika megóvása köti le. Ede víg özvegye, Anna korainak találja a gyászruhát: bájait ki-ki élvezheti igény szerint. Ede megroppant nővére, Erzsébet legszívesebben saját nyavalyáival bajlódik, a család együtt tartásának ő nem lehet a záloga. A feladat egyszem fiára, Richárdra hárulna, aki viszont minden, csak nem családfő: léha, nemtörődöm nyikhaj, aki értelmes célok híján egyfolytában a veszélyt hajhássza, de azt is annyira félvállról veszi, hogy jó ideig végzete is elkerüli. Richárd rossz szelleme a cimborája, Buci, aki nagyságrendekkel hülyébbnek tetteti magát, mint amilyen valójában: ő azért kell, hogy közvetett, majd egyre direktebb célzásokkal rávezesse Ricsit a szerinte követendő (mert a maga számára járható) útra.

A Szegedi Kisszínházban a család tagjai, barátai és üzletfelei Purcell zenéjére, kezükben fehér zsebkendővel fogadnak minket, előzékenyen mutatva helyünket. A nézőtér egyik fele a színpadra kerül: egymással szembe helyezett két lelátóról követjük a két oldalról nyitott falú üres kockában zajló történéseket (díszlet: Csík György). A fehér padlójú és mennyezetű kocka maradék két falán egy-egy hatalmas, plexifal mögé bújtatott Shakespeare-portré néz farkasszemet önmagával. Az arckép tövében, a kellékeket tartalmazó tárlók előtt ülnek a szereplők az előadás elejétől a végéig – az egyik oldalon a családtagok, velük szemben a járulékos elemek, vagyis a bérgyilkosok, továbbá a Csajszi és Buci. A föld alól hófehér apródruhába és füstködbe burkolva Richárd atyjának szelleme és állandó kísérője tűnik fel szükség esetén.

Akinek nem jut (ülő)hely a vonalzóval szerkesztett térben, az természetesen Ricsi. Körülállják, neki lejtik el a nyitótáncot a szereplők, ám hiába áll a kör közepén, valójában messze azon kívül van a helye. (Jókora papírdobozból zuhan be az első szöveges jelenetbe, s majd ugyanott éri utol vérmocskos végzete.) Tasnádi Csaba jól döntött, hogy nem realista közegben játszatja a drámát: a szereplők kevés, jelzésszerű kelléket használnak, a villódzó fényekkel határolt jeleneteket egyszerű, ám hatásos mozdulatsorok választják szét és kötik össze a fémes, az atmoszférát pontosan jelző gépzenére (koreográfia: Ladányi Andrea, zene: Borlai Gergő).

Ricsi szerepében Barnák László nyegle, vézna, komolyan vehetetlen figurát hoz, aki akkor a legnevetségesebb, amikor az ágyába be nem dőlő Annának elősorolja, miféle válogatott módszerekkel gyilkolja majd meg. Hogy férfi, azt a csinibaba Csajszi (Márkus Melinda) megerőszakolásakor bizonyítja – legalább önmaga előtt. Egger Géza robbantott hajjal és elborult tekintettel játssza a látszólag mindenmindegy, valójában körmönfont Bucit. Ricsi anyját, Erzsébetet Szilágyi Annamária hol királynőnek, hol bohócnak mutatja, fiát szeretetével, Annát gyűlöletével fojtogatja. Az Annát játszó Gubík Ági az előadás leggyengébb pontja: rémes hanghordozással elrikoltott mondataiból az őszinteség leghalványabb árnya is hiányzik. Profin és rutinosan oldja meg viszont Székhelyi József a halott atya szerepét, s igen jó a nyomában kéjesen lihegő Csorba Kata is a mennyei prostituált nemlétező szerepében.

Fekete Gizi kevésszavú Anyikája fáradt, meggyötört mátriárkának tűnik, akiből azonban korántsem fogyott még el az életerő. Ahogy Schlanger András komédiás Apikájából sem, s hogy ez a továbbiakban is így legyen, Edéjét habozás nélkül megevé ebédre. A két bumburnyák bérgyilkos (Járai Máté és Pataki Ferenc) klasszikus vígjátéki páros. Pataki vérre szomjas és emberi fülre éhes bérgyilkosa ellenállhatatlanul mulatságos a Kill Bill legjobb kaszabolós jeleneteit idéző szamurájkardos vérfürdőben, majd dermesztő a gyönyörűen komponált záróképben: a gyilkos Ede lányával, Kismargóval (Varga Dorottya/Vass Viktória) ugróiskolázik, majd előveszi pisztolyát… De valamit hagyjunk a nézőnek is.

A színészek többnyire jól boldogulnak a realizmust maga mögött hagyó, idéző- és kérdőjelekkel dúsított játékmodorral, miközben a társulat új és régi tagjait vegyítő előadáson egyelőre érződnek a színházról és színészetről alkotott eltérő felfogásra, különböző háttértudásra visszavezethető döccenők. És bár egy fecske nem csinál nyarat, Tasnádi Csaba karakteres rendezése – ami kétségkívül az új vezetésű szegedi évad egyik, ha nem legerősebb előadása – mégis szép reményekre jogosít a folytatást illetően.

http://www.revizoronline.com/hu/cikk/1468/lorinczy-attila-balta-a-fejbe-szegedi-kisszinhaz/
2009.05.10.
Szerző: Jászay Tamás