Ökörködés a köbön

Ökörködés a köbön (A Kalózkaland Szegeden)

Azok a prejudíciumok!
Boldogult fiatalkoromban kaptam meg lemezen a Gilbert–Sullivan szerzőpáros valamelyik darabját, meghallgattam, és megfogadtam, ezektől én „élőben” soha, semmit.
Pár évtizeddel későbben „beestem” a Szegedi Operabarátok Egyesülete soros szeánszára (a Gyémánt Csilla nevével fémjelzett társaság működése külön cikket érdemelne, oly hihetetlen sokat tesznek a műfaj népszerűsítéséért), ahol is felcsiholták bennem az érdeklődést a darab iránt.

Hosszú hónapok óta nem volt ilyen felhőtlen, bolond, bohó bő két órában részem.
Próbálom sorjában.

Gilbert szövegét Varró Dániel magyarította, nagyszerűen (Pilot = kalauz, pirate = kalóz, de ez csak a jéghegy csúcsa, meg kell nézni az egészet, hogy a fordító szellemességét értékelhessük).

A rendező, Almási-Tóth András ügyesen lavíroz a műfajok között. Webber-musical? Vígopera? Operett? Monty Python? Rajzfilm?
Mindezek elegye.
Egy eklektikus darab egy eklektikus városnak.

Nem zavar, ha a szegedi Dóm téren végigsétálva az ősrégi Dömötör-torony után a Nagyvíz megkímélte épületek mentén az Olajosház hatalmas tömbje kerül utamba, mielőtt a Múzeum elegáns látványába akadnék, Erzsébet szobra mellett talán ma is megférne a „Libás nő” (tessenek az előadás dátumára rápillantani, bár az utalást csak szegediek fogják megérteni).
Almási-Tóth rendezése valami ilyesféle stílustörténelmi séta, szellemes, kacagtató, és helyenként elgondolkodtató.

Miként Balla Margit díszletei is. A színpadot egy hatalmas világítótorony uralja, peckesen meredve az ég felé, vörösréz tetővel…
Stanley ellentengernagy (valaki felhomályosítana-e, mitől ellen egy tenger, és mitől nagy?) tizenkét szűzlánya persze ekörül forgolódik, köztük Mabel, a darab primadonnája (Bucsi Annamária énekli, megejtő koloratúrákkal, gyönyörű színpadi jelenéssel).

Izgalmas a koreográfia (Barta Dóra), hadd ne részletezzem az egészet, a mellettem ülő húszesztendős Nikol arcán éppúgy láttam, mint a publikum nyugdíjas tagjain: minden generációt megfogott az előadás.

Nikolnak az énekesek közül Andrejcsik István tetszett leginkább, Stanley ellentengernagyként.
Andrejcsik negyedszázados jubileumát ünnepelte, Gyüdi Sándor, a teátrum igazgatója az est végén köszöntötte is (és aztán sok barát, ismerős, előadás után a színpadon is).
Andrejcsik vokális adottságai – eufemisztikusan fogalmazva – sosem voltak warreniek. Ma a hang egy lírai bariton, karaktertenor és a Sprechgesang sajátos keveréke, de ahogy használja, ahogy játszik, amilyen kisugárzása van, egyedülálló. Belépője Dulcamaráénak parafrázisa, és ezt a művész maximálisan ki is használja.
Borítékolom: ha majd harminc év múlva a Turandotot játsszák Szegeden, Altoum szólamát Andrejcsik kedvéért fogják transzponálni, netalán prózásítani.

És ott a másik „veterán”, a szintén huszonötödiket ünneplő Szonda Éva, Ruthként. Dorabella, Azucena, Eboli után, felszabadultan, sistergő kedvvel komédiázva.

A hangfenomén Réti Attilát (Kalózkirály) rég hallottam ennyire szép hangon énekelni, a többiek, kisebb szerepekben (Kelemen Zoltán, Altorjay Tamás, Tóth Judit és mások) szintén több mint adekvátak.

És László Boldizsár Fredericje – nagyszerű lehetőség az énekes számára az operai átmenetbe, nemes a matéria, egy-egy „megfújt” hang Manricót vetíti előre, ha kiprovokálnák, ki tetszett leginkább az estén, rá szavaznék.

Kardos Gábor dirigált, a kórus teljesítményét Kovács Kornélia neve jegyzi.

Az előadással kapcsolatban hallottam, olvastam lekicsinylő véleményeket is (többek között a Momuson is).
Számomra – New York, Prága után – gondtalan kikapcsolódást, jó értelemben vett agymosást jelentett a produkció.

Csak arra tudom biztatni Önöket: adjanak esélyt e Magyarországon még sosem játszott darabnak, nézzék meg, engedjék, hogy gyrusaikat kissé csavargassák, szemüket cikáztassák, hallószervüket elvarázsolják, szórakozzanak, adjanak Maguknak egy kellemes estét!

momus.hu
2009.03.25.
Heiner Lajos