A halálfejes lobogó…

A halálfejes lobogó széles vigyora

A premierekre korántsem mindig jellemző felszabadultság, frenetikus jókedv és kitűnő összmunka – ezt a ritka ajándékot kapta a publikum a Szegedi Nemzeti Színház március 20-i bemutató előadásán. W. Sch. Gilbert és A. Sullivan Kalózkalandját éppúgy élvezték az előadók, mint a közönség.

Ősmusicalként emlegetik Gilbert és Sullivan darabját, A penzance-i kalózokat: Almási-Tóth András, a mű szegedi színpadra állító rendezője is így fogalmazott egy interjújában a magyarországi bemutató kapcsán. Az angol szerzőpáros zenés daljátéka ezzel együtt sem mutat túl szoros rokonságot a XX. század második felének sikerműfajával, s a békeidők közép-európai nagyoperettjeitől is merőben különböző világba vezet minket, noha a színlap operett-kalandként jelöli meg. Annál erősebben érződnek az operai gyökerek, kalózkalandunk ugyanis tömve van komolyzenei paródiával, poénnal, méghozzá mesteri szinten. Mozarttól Verdiig sokakat lefröcsköl Sullivan e kacagtató zenei tréfatengerben, és ez a sprickolós játék mindannyiunk számára élvezetes.
Apropó, tenger: a történet főszereplői, a vizek rettegett haramiái is természetesen önmaguk karikatúrái, akiknek sosemvolt kegyetlenségét végképp hullámsírba temeti vajszívük s az árvák iránt érzett könnybe lábadó sajnálatuk. Nem csoda hát, hogy mikor Frederic, a valaha tévedésből közéjük került kalózinas „szolgálati ideje” lejártával megtalálja élete párját, Mabel – s rajta kívül még néhány leány – atyja, Stanley ellentengernagy is kihasználja ezt a szentimentalizmust…

„Yum-yum nélkül úgysem élet a halál” – mondja egy másik Sullivan-darabban, a Mikádóban a szerelmes Nanki-poo; aki azonban ezt a magyarra ültetett szöveget a szájába adta, nem volt más, mint Romhányi József. Kápráztató nyelvi bűvészettel tehát már találkozhatott Varró Dániel is, amikor belefogott A penzance-i kalózok lefordításába. Az eredmény briliánsra sikeredett: ha Romhányi Flintstone-rímeire azt mondták, jobb, mint az eredeti – hát Gilbert papa is kénytelen lenne rádöbbenni, hogy Varró sem „aluledukált”. Nagy a valószínűsége, hogy az „árva-érvek örve” orvul becsempészi magát a közeljövőben a szegedi társalgási nyelvi fordulatok közé… egy hatalmas, „parciálisan derivált” elismerés jár hát Varró Dánielnek.

A librettó mindazonáltal – vagy tán éppen emiatt – nem kis feladatot ró a szereplőkre. A gyakorta nyelvtörő szöveg legpazarabb példája Stanley ellentengernagy Esz-dúrban megírt hadaróáriája, amit Andrejcsik István olyan szédületes tempóban kezdett el, hogy ámulva figyeltük, vajon sikerül-e… Persze hogy sikerült, mint ahogy a kitűnő zenei teljesítmény mellett is sikerült megnevettetnie Vajda Júliának a „szemrevaló” (ám fél szemét kalózosan lekötő) Ruth szerepében. Cseh Antal is humoránál volt ezen az estén, nem csoda, hogy Szeged egyik kedvenc baritonja vastaps és hangos éljenzés közepette hajolhatott meg Kalózkirályként. Kónya Krisztina volt Stanley ellentengernagy számos lánya közül a legtöbbet éneklő – nagyszerű Mabelt alakított, kifogástalan, tiszta hanggal. Az est még csak ezután következő aduásza azonban „mindent vitt” – a bevonuló Gábor Gézát elég volt csak megpillantani óriás bajuszával, skót szoknyában, valamint egy Dunlop gumicsizmában, és – parlamenti szóhasználattal élve – zajos derültség támadt a teremben… A kitűnő basszus rendőr őrmesterénél minden együtt volt, akkora adag humor, mint ő maga, s persze ugyanennyi zenei profizmus.

Valószínűleg ez a nagyágyúkból álló gárda volt Fejszés Attila pechje ezen az előadáson. Partnerei ugyanis egytől egyig a legkitűnőbb operaénekesek voltak, ráadásul kirobbanó formában. A Színház- és Filmművészeti Egyetem Kerényi-osztályának végzős növendéke megjelenésben is, prózai szövegben is meggyőző Kalózinast alakított. Frederic elkerekedett szemű tapasztalatlansága kifejezetten bájos volt, esetlensége is mosolyt fakasztott – a zenei feladatokhoz azonban itt és most picit kevésnek tűnt. Nem vitás, Fejszés Attila kitűnő zenésszínésszé válik – a mostani helyzet sem volt több, mint nem túl szerencsés konstelláció.

Humorban bővelkedett a kalózhadnagy Koczor Kristóf, „beosztottai” közül pedig Bánvölgyi Tamás mutatta meg, hogyan karatézik egy P. Mobil-fan, ha éppen tengeri fosztogató, ráadásul Arthurnak hívják… Hasonlóan ügyes mozgást láthattunk a „füvek” különféle akcióinál – mindez Barta Dóra koreográfus munkáját dicséri. Földi Andrea jelmezei az ellentétekre épülnek: szinte természetesen, hiszen ez köszön vissza végig magában a darabban is. Balla Margit díszletei lehet, hogy nem kerültek sokba – őszintén szólva nem is érdekel túlságosan -, viszont roppant szellemesek, jól eltaláltak.

Gilbert–Sullivan darabja – és Almási-Tóth rendezése – a társadalmi visszásságokról, a rangot és hatalmat kapott hozzá nem értésről szól. Ezt a produkciót azonban a résztvevők láthatólag nemcsak jókedvvel, hanem hatalmas hozzáértéssel hozták létre. Gratulálok.
pardon.hu
2009.03.22.
Papp Ferenc