Mohácsi remix – Szegedi Nemzeti Színház

2008-10-02 15:15

Goldoni-Mohácsi-Fuchs: A kávéház – Szegedi Nemzeti Színház
Merész döntést hozott a Szegedi Nemzeti Színház új vezetése, amikor A kávéházzal nyitotta meg az évadot. Az alapanyagul választott darab ugyan egy klasszikus vígjáték, de ezt nem eredeti formájában, hanem Mohácsi János (és a kaposvári társulat) 1994-es változatában tűzték műsorra. Ezt az abszurddá hangolt átiratot egy Szegeden valószínűleg ismeretlen rendező, Rusznyák Gábor vitte színre (aki jelenleg is a kaposvári társulat tagja). Az eredmény bizonyára vitákat fog kavarni (főleg a szegedi közönség körében). Én azonban úgy látom, hogy feltétlenül több pozitívum került a mérleg serpenyőibe, mint negatívum.

Mohácsi János az elmúlt 10-15 év egyik legfontosabb magyar rendezője. Korábbi korszakainak egyik fontos (a színházi emlékezet számára megőrzendő) alkotása A kávéház. Mohácsi változata megtartja az eredeti történetvázat, de nyelvileg teljesen újrafogalmazza, maivá hangolja a szöveget. És ezzel – a Goldonitól örökölt rangok és címek megőrzése ellenére is – kortársainkká teszi a darab szereplőit, jelenkorivá formálja a történetet is.

A Mohácsi-kritikák egyik visszatérő fordulata (talán A kávéház óta), hogy a rendező átiratai (amelyekben egy idő után testvére, Mohácsi István is egyre tevőlegesebb részt vállalt) szuverén alkotásoknak tekinthetők ugyan, azonban aligha választhatók le magáról az előadásról, és függetleníthetők attól a társulattól, amely bemutatta őket. Azaz más szereplőkkel (mint akik improvizációikkal a szöveg formálásában is közreműködtek) aligha képzelhető el színrevitelük.

A kávéház mostani szegedi bemutatója ennek a Mohácsi-axiómának az első cáfolata. A Mohácsi-átirat valóban úgy viselkedik a szegedi nagyszínpadon, mint egy önálló színdarab: megáll a saját lábán. Eljátszható más színészekkel (sőt részben másfajta karakterekkel), társíthatók hozzá másfajta hangsúlyok, az eredetitől eltérő rendezői megoldások is. Sőt – akárcsak egy „rendes darab” esetében – a szöveget meg lehet húzni, időnként le lehet egyszerűsíteni vagy épp ellenkezőleg: új poénokkal, másfajta fordulatokkal, szövegrészletekkel kiegészíteni. Tehát Mohácsi Kávéháza is (újra) értelmezhető. A jelenhez igazítható, amelyben 14 év után újra színre kerül.

Ennek eredményeként (az eredetinél) egyértelműen durvább és kendőzetlenebbül agresszív világ képe rajzolódik ki a szegedi előadásban. Például Don Marziót, a pletykaéhes helyi keresztapát már Kaposvárott is diszkrét smasszerek kísérték, de többnyire a háttérből figyeltek. Most a két Tomasso (Bánvölgyi Tamás és Borovics Tamás) esélyt sem ad senkinek, hogy ellentmondjon Don Marziónak (Jakab Tamás). A kávéház tulajdonosának, Ridolfónak (Schlanger András) ki is verik a fogát, amikor az ellenkezni merészel. Aztán a legnagyobb zűrzavar közepette pimasz nemtörődömséggel elfogyasztanak egy teljes pizzát (mint akik fölötte állnak annak a világnak, amelyet folyamatosan terrorizálnak).
De a mostani szegedi előadásban kegyetlenebbnek tűnnek azok az emberi gesztusok is, amelyek az előtérben álló történet viszonyait meghatározzák. Signor Eugenio (Szikszai Rémusz) durvábban zavarja haza a feleségét, aki – miután két napja nem látta a férjét – keresni kezdi őt. Vittoria (Farkas Andrea) a kávéházban tudja meg, hogy Eugenio egész éjszaka kártyázott, majdnem mindenét elveszítette, ráadásul ráindul minden nőre is, aki az útjába akad. Kettejük kapcsolatából egyértelmű, hogy annak idején sem szerelmi házasságot kötöttek. Pontosabban Vittoria szerelemből ment hozzá Eugenióhoz, még most is imádja, és ezt a férfi csúnyán ki is használja, mások előtt is megalázza a nőt, valójában csak a vagyonára van szüksége belőle. (A kaposvári előadásban egyenrangúbb volt kettejük viszonya. Ott két összeillő embert láttunk, akik egy se vele, se nélküle kapcsolat folyamatos gyötrődésében éltek.)

Most azonban egy illúziótlanabb világ varázsát vesztett főszereplőjeként jelenik meg Eugenio. Már nemcsak megbocsátható svihákság, hanem valódi önzés, ahogy kikezd minden nővel. Nemcsak Lisaurával (Melkvi Bea), a táncosnővel, akire Don Marzio ráfogja, hogy a hátsó ajtón járnak be hozzá a férfiak („ki-be, ki-be, elölről, hátulról”), hanem Placidával (Erdélyi Tímea), a zarándoknővel, aki – akácsak Vittoria – szintén a férjét keresi.

Ebben a világban nincsenek boldog kapcsolatok. Még Lisaura és Leandro gróf (Pataki Ferenc) között is állandó a feszültség. A gróf is folyton Pandolfo (Szűcs Lajos) játéktermében mulatja az idejét. Ő az, aki folyton megkopasztja Eugeniót. Így a végén senki nem csodálkozik azon, hogy kiderül: Leandro hamiskártáyás. Azon már annál inkább, hogy nem is Leandro, hanem Flaminio, nem is gróf, hanem könyvelő, aki a könnyebb életre vágyva szökött el hazulról. Őt keresi Placida, akihez végül – eredeti személyiségének inkognitójába bújva – a börtön elől menekülve visszatér. Mintha minden választás jobb híján vállalt választás lenne itt, csupa kényszerből írt happy end. Így tér vissza Eugenio is a feleségéhez, mikor is a folyton segíteni kész Ridolfo közli vele, hogy egyébként érvényesíti a nála lévő váltókat, és elárverezi a feje felől a házát.

Az egykori Mohácsi-előadás azonban nem csak a keserű szerelmek antológiája miatt volt érdekes. A kaposvári rendező az előtérben zajló eseményekkel egyenrangúvá tette azt a közeget is, amelyben a történet lezajlik. Az egész napjukat a kávéházban töltő háttérfigurák állandó közbeszólásaikkal kommentálták, ironizálták, vitatták mindazt, ami körülöttük történt. A kávéházat látva támadt először az embernek az a benyomása, hogy a Mohácsi-színház alapvetően kollektív alkotás, amely intenzív társulati létet tételez fel.

Nyilván valamiféle társulatépítési szándék is működött a szegedi színház új vezetésében, amikor egy olyan darabot tűztek műsorra, amely erőteljes közösségi játékként született meg. Céljaikat részben el is érték, hisz nem kelt rossz benyomást az a szegedi társulat, amelyről az elmúlt években nem sokat lehetett hallani. Nemcsak a főszerepeket játszó színészek érdekesek. (Nagyon szép Melkvi Bea játéka, rég láttam ilyen jó formában Schlanger Andrást, erős, fanyar egyéniséggel gazdagítja az előadást Megyeri Zoltán, sok energiát mozgósít Erdélyi Tímea, meggyőző Farkas Andrea játéka.) Ebben az előadásban huszonnégy színész van majdnem mindvégig egyszerre a színpadon. Valamennyien – régi és új társulati tagok – odaadóan, nagy munkakedvvel dolgoznak. Mindent megtesznek az előadás sikere érdekében. Egyet nem tehetnek meg: nem kelthetik azt a benyomást, mint annak idején a kaposváriak, hogy egy évek óta összeszokott közösséget látunk. Ezt Rusznyák Gábor, a rendező is nagyon pontosan érzékelte. Ezért nem a kollektivitást erőltette, hanem az egyénítés irányába vitte el a figurákat. Bár kisebb a közösségi erő, de érzékelhetőbbek az egyes figurák arcélei. Emlékezetes a háttérfigurák közül Borsos Bea terhes nője (az apa Eugenio is lehet), Gömöri Krisztián hajléktalanja, akivel mindig csak majdnem történik valami jó, Galkó Bence öngyilkosság felé tartó átutazója valamint Poroszlay Kristóf és Egger Géza átmenetiségre örök időkre berendezkedő fiatalembere.

Ezek az „új figurák” is azt jelezik, hogy Rusznyák Gábor valóban csak alapanyagként használta Mohácsi Goldoni-átiratát, és eszébe se jutott az egykori előadást reprodukálni. Sokszor igen messze távolodik az eredetitől. Például teljesen új az előadás befejezése (amely a Mohácsi-átirat abszurd színeit gondolja tovább). A süllyedő város képzete – amely az egész szöveget átszövi – itt valódi apokalipszisbe fordul, nemcsak az emberi kapcsolatok eredményeit tekintve, hanem a természeti jelenségek szintjén is: hatalmas hullámokkal támad az Adria, amely ellen operafóliából készült esőfüggönnyel védekeznek a kávéháziak. Közben rájönnek, hogy minden ajtó be van zárva, innen nincs menekvés, itt egymásra vannak utalva valamennyien, még ha nehezen is viselik már egymást. És miközben a komédia műfaji szabályai szerint megpróbálják tisztázni egymás közt a félreértéseket, egyre vészesebben hullámzik a lábuk alatt a talaj. (Illetve csak hullámozna, mert az erős rendezői vízióhoz elég gyatra szcenikai kivitelezés társult Szegeden.)

A kávéház szegedi előadása azzal a világgal szembesíti a nézőket, amelyben élünk. Egy városról beszél/énekel, amelyben nem lehet élni, egy valóságról, amely süllyedő alapokon nyugszik. Már csak az a kérdés, hogy mennyi önirónia van a szegediekben, hogy önmagukra ismerjenek. Hogy hányan érzik kellemetlennek, szükségtelennek ezt a számvetést. Hogy az esetleg elpártoló nézők helyére lépnek-e olyanok, akik épp az őszinteséget, a nyíltságot keresik a színházban.