Galkó Bence színművész búcsúztatása

Tegnap, 2017. márvius 1-jén került sor a Kisszínház előcsarnokában Galkó Bence színművész búcsúztatására, aki 65. születésnapja előtt néhánynappal hunyt el.

A szertartáson készült felvételek kíséretében idézzük fel az elhangzott búcsúbeszédeket.

Utolsó levél Galkó Bencének
         
Napokig nem tudtam kezembe venni a tollat, hogy ezt az utolsó levelet megírjam Neked, drága Bence! A szív, a kéz tiltakozik a befejezett múltat jelölő „volt” leírása ellen. Aztán váratlanul felvillant előttem az az egy évtized előtti nyár, amikor vitorlázni hívtál a Balatonra. Ragyogott a Nap, a selymes szél alig fodrozta a csendes vizet. A boglári mólónál kezembe adtad a kormányrudat, én pedig majdnem zátonyra futtattam a hajót. „- Mit izgulsz?” – mondtad riadalmamat látva. – „Emlékezz a latin mondásra: Navigare necesse est, azaz hajózni kell” – majd hozzátetted: – „vivere non est necesse, élni nem muszáj!”

Rövid megszakítással harmincöt évig hajóztunk együtt a Szegedi Nemzeti Színház sok vihart látott hajóján. A rövid megszakítást – négy év – nem Te akartad. El kellett menned, mert egyedül Te álltál ki egy pályatársad mellett, egyedül Te merted kimondani az igazat. Ezt pedig nagy bűnnek tekintették.

Harmincöt éve együtt jöttünk Szegedre. Előtte személyesen nem ismertük egymást, noha akkor már kilenc évet eltöltöttél a kaposvári deszkákon. Te új színházi otthonra leltél Szegeden, én pedig Benned igaz művészbarátra, akit a társulat is hamar befogadott. Megszerettünk Téged, a vérbeli komédiást, az örökké vidám cimborát, aki leleményes szóficamaival mindig megnevettettél minket. Makacsul az élet derűs oldalát jártad. Mindenből játékot csináltál – még a halálból is. A magánéletben szemérmes voltál, nézeteidben szenvedélyes, színházi munkádban kérlelhetetlenül igényes.

Alapos voltál minden másban is. Becsukom a szemem, és körülölel a kéthelyi tuszkulánumod békéje. Orromban érzem főzőcskéd ínycsiklandó illatát. Állsz a tűzhelynél, és tudományos alapossággal készíted a finomságokat, némi gasztronómiai oktató jelleget is adva tevékenységednek mondván: „Nem mindegy mikor vágod hosszába és mikor karikába a répát!”

Mert véredben volt a tanítás szenvedélye. Tanítottál baráti körben, az utcán s a színpadról is. Komolyan vetted a „Jó szóval oktasd” intelmét. Gondolkodni tanítottál, amikor az országot járva József Attilát, Babitsot, Villont, Petőfit, Baka Pistát, vagy éppen Shakespearet citáltál tüzes és nagyon is személyes esteken. Bebizonyítottad, hogy a vers nem „irodalmi anyag”, hanem a lélek tükre, melyben az ember saját korát és önmagát láthatja viszont. Egy új világra nyitottál ablakot.

Nem alkudtál, nem hátráltál meg soha. Akkor sem, amikor jött a BAJ. Te akkor is derűsen legyintettél, és Karinthy-t idézted: „Az egész test csökevény, rossz ruhája a léleknek.” És színpadra álmodtad a légiesen finom, ironikusan bölcs Utazás a koponyám körül előadást.

Életedet két szenvedély ejtette rabul: a Balaton és a Színház.

A Balaton szerelmese voltál. A szabadság, a végtelenség, a boldogság szinonimáját jelentette számodra. Élvezted a szikrázó napsütést, a dagadó vásznak feszülését s a vitorlás fehér habot hasító csendes suhanását. S mikor eljött az éjszaka, a tó közepén, a csendes, csillagporos ég alatt, a mindenséggel mérted magad.

Szenvedélyesen szeretted a színházat. Otthon voltál benne s a színház is otthonra talált Benned. Ismerted, mint önmagadat. Juhász Gyulával vallottad, hogy az előadás könnyen lehet „pompázó hazugság.” Ezért vigyáztál, hogy minden szavad, minden cselekedeted igaz legyen a deszkán. A teátrum mindeneseként játszottál, rendeztél, s ha kellett, terveztél díszletet is. A szakma aranyművese voltál. Kabinetalakításaid pompás ékszerekként ragyognak Thália istenasszony ruháján.

Hiányozni fogsz nekem, nekünk, Bence. Én még egy darab ideig tovább hajózom. S ha elfáradok majd, leülök a Tőled kapott szelídgesztenyefa alá, amely már – jelentem, – dússá lombosodott. Nem messze tőle nyújtózik az ég felé Flórián Tóni ginkgo bilobája. Rátok gondolok, és eltűnődöm a latin mondás igazán: „Hajózni kell, élni nem muszáj…”

Isten veled Bence! Találkozunk még, az égi társulatban.  

Sándor János rendező

 A múlt évezredben ismertem meg. Ez annak fényében, hogy tavaly volt 16, elég különlegesnek tűnhet. Olyan különlegesnek, Amilyen Ő maga volt.
3 és fél évig volt osztályfőnököm Békéscsabán. Derűs nyugalommal nézett minket és a világot, de vigyázott ránk, irányított bennünket, érdekelte minden rólunk, mindenben segített és mindenét megosztotta velünk. A pénzét, az ételét és olykor az autóját is. Pedig nem mindig érdemeltük meg. Én például az autóját az első adandó alkalommal összetörtem. De akkor sem volt dühös, inkább mintha mulattatta volna.
Mindig hétfőn jött, megbízhatóan pontosan és mindig 3 doboz cigit hozott. Ebből kettőt nekünk, csóró diákoknak, egy maradt az övé. Aztán egyszer csak nem jött. Csak azt tudtuk, hogy súlyos beteg (az a fránya cigi), és hogy nem akarja, hogy meglátogassuk. Persze azért jöttünk. De a humora akkor is megmaradt. Szalontüdőt rendelt magának. Akkor sem panaszkodott. Küzdött, és meggyógyult. És újra meggyógyult. Akart élni… Szeretett élni… Dolga volt itt… Ha nem volt dolga, akkor keresett magának, mert szeretett dolgozni. Ha egyáltalán munka volt neki a színház…
Az is furcsa volt, amikor a kollégája lettem. Nekem így megadatott, hogy örökké a tanárom maradjon. De nem szólt bele a munkámba, csak ha kérdeztem. Minden premieremre eljött. És persze jól esett látni, hogy sokszor büszke volt rám. De azért megmaradtak a rituáléink. Voltak állandó bartereink. Én gyakran medvehagymát hoztam neki, Ő kocsonyával fizetett.
Igazi társulati ember volt. Részt vett minden közös eseményen, szinte minden premieren személyre szóló idézeteket kaptunk tőle, ismertük és szerettük a családját.
Nem tudtam tőle olyat kérni, amire nemet mondott. Volt, hogy azt kértem tőle, hogy vigyen haza a szüleimhez. Szemrebbenés nélkül fuvarozott át a fél országon. Onnantól szabad bejárása volt a családomhoz. Gyakran élt is vele. Várták ott is…
A városban mindenhol ott volt: az ünnepségeken, a piacon, a postán. Mindig messziről észrevettem a kalapját, átpiroslott a sálja mindenen. És mindenhol ott lesz ezután is: nemcsak a Janka ismerős mosolyában, de ott lesz számomra minden tál kocsonyában, minden lazán hátravetett meglibbenő sálban, minden sor József Attilában és minden szál elszívott cigarettámban ott lesz, és figyelmeztet, hogy az élet szép, hogy az élet rövid…

Borovics Tamás színművész