Vas István: Via appia

2012-04-12 06:57

A Magyar Költészet Napja szegedi eseményeihez Kapcsolódva  a
Szegedi Nemzeti Színház április 7. és 11. között naponta egy-egy művésze
kedvenc költeményét helyezi fel honlapjára, valamint Facebook-on
található rajongói oldalára.

Ma Galkó Bence kedvenc versét hallgathatják meg, a művész  előadásában, itt:

https://www.facebook.com/pages/Szeged-A-V%C3%A1ros-foly%C3%B3irata/30887…

 

Vas István

Via Appia

 

Látta-e Jézust Péter a Via Appián?

Mennyi gyerekelképzelésem: hogy hátha mégis járt ott a

fehér úton, a holdsütésben. És mennyi kétely és talány.

Aztán a könnyű magyarázat: hogy azt látta, amit belül

látott, s egyremegy a Genezáret vagy a Via Appia. Hiszen

akkor is testileg, és akkor is azt a testet, amelyet
mindnyájan úgy szerettek, hogy föl kellett támadnia.

 

Quo vadis – hova mégy?

Itt Rómában hova? Én mindig megértettem Péter eszét.Nem

volt könnyű belátnia, hogy mégis meg kell halni Krisztu-

sért. Nem volt elég? Meg aztán kezdte tudni már, milyen

a kezdeti gyülekezet. Igen, mi ismerjük a csontokat meg

az üregeket a Via Appián, az ügyetlen rajzokat a katakom-

bák falán, a bárányt meg a halat, a Pásztor antik testén

redőző hosszú, keresztény új ruhát, és az iparosok jeleit,

a mozsarat meg a kanalat, még láthatjuk a világtalan emele-

teken és labirintusokon át, mélyen a Via Appia alatt. De

ő láthatta azt is, ami a katakombákon kívül maradt, és

kezdte látni talán az életüket és azt, hogy a földön nemcsak

meghalni, élni is lehet. És azt is, hogyan.

 

De csont, az van, és üreg, az van. Hány sír volt? Százezer.

 

Kívül a falakon. Ezeknek nem kellett az, ami belül volt,

nem az a hatalom. Nekik nem volt elég az a Róma, az

ívek, oszlopok, az a világkeverék. Én pedig azt hittem,

az volt a legszebb, s ha nem is a legjobb, de a legnagyobb,

valami egyszervoltan nemes, valami majdnem-végleges.

És talán mégis több lehetett, mint ez a mai, mint az autók

bogárzó tébolya, a hivalkodva szikrázó kirakatok, a szöve-

tek, bőrök, selymek, műanyagok, s ruhák és dolgok bűvölő

divatja, s az édeskésen pávázó barokk, meg este a neonkáp-

rázatú zsibárusutca, a gépkocsik stoplámpáinak piros ör-

dögvillogása, több tán, mint a tej- és mézígéretű lányok

sötét szemének villanása, s több, mint együtt a Vatikán

meg a Quo vadis dancing a Via Appián. Mégiscsak több

lehetett. És mégse kellett nekik, akik jöttek egyre többen

a Via Appián, többnyire az apostolok lován, ahogy küldte

őket a Kelet. S a falak mögül is az elégedetlenek, a tétova

és misztikus remények, az iparosok, a rab és
"szabad"

szegények, s mint ahogy tudvalevő, volt köztük előkelő,

igazi római, bár legtöbbje nő. S a falakat, az íveket,
oszlo-

pokat szét akarták porlasztani. Mélyen a Via Appia alatt.

Meg tudod érteni? És te hol álltál volna akkor, Carciusom?

És én? Bizony, én se tudom.

 

Mi minden történt a Via Appián.

Régebben és azután. Hiszen itt állt az a hatszáz kereszt,
rajta

a hatszáz rabszolgatest, megfeszítetten. Akkor még nem

szerepelt az Isten. A köztársaság korában. Nem úgy haltak

meg, mint a hitükért megfeszítettek, a védtelenek, nem

úgy, mint aki vért ontani nem tud, nem akar: ők vereked-

tek vadul és bátran. Melyik ügy volt a reménytelenebb?

És melyik az erősebb? És melyik a bátrabb? Az elbukotta-

kért bosszút álltak, ha nem is hamar: az Aurora ágyúival.

És akik győztek? Meghúznád-e a határvonalat a Via Appia

fölött és a Via Appia alatt, kedves Carciusom? Bizony,

bizony.

 

Keresztek jobbra-balra, végig a Via Appián.

Korán volt még, korán. A köztársaság idején. Még nem

volt remény. Nem látszott még, hogy Róma elfajul, s hogy

mi a régi, mi az új. Nem voltak még túl dekadensek, s

azt hiszem, az a város még virulensebb lehetett, mint a

mai pénzvilág, mely Jézus után kétezer évvel Mammonhoz

ereget még egyre új neonimát, s vonaglik érte A Via Vene-

tón s a zsibárusok sikátorain át a legszentebb helyekig.

De nekik mégse volt se szép, sem elég. Ezért kellett uraik-

nak keresztekkel szegélyezni a Via Appiát. És azt hiszed,

a keresztjeiket nem őrzi a kereszt? Vagy azt hiszed, belőlük

senki sem maradt, aki ott legyen a többivel a Via Appia

alatt? Nem, te sem hiszed ezt. Vagy ha itt volnál, talán

te különbséget tennél itt a Via Appián és elválasztanád

a szívtől a májat és vesét s megmondanád, melyik az igazi

hit és mi a merő anyagelvűség?

 

Quo vadis, Domine?

Ma is ezt visszhangozza Róma dzsungele, ahogy egymásra

épült rétegeken és egymásnak felelő ezredéveken át össze-

gabalyodott. Vagy jobb lett volna, ha hagyják úgy, ahogy

volt, azt gondolod? De nekik nem kellettek az ívek, oszlo-

pok. És ha Róma sem élte túl a végzetet, mi lehet ami

végleges? Mert akármit látott Péter a Via Appián, mindig

keresztezi utunkat a teremtő hiány és megcsúfolja Péter

földhözragadt eszét, amelyet úgy megértek és vele az enyé-

met, bár berzenkednek józan érvei, és oly nehéz megérteni,

hogy nem volt elég, hogy nem lesz elég, hogy mindig

új útra küld a még és újra még. S ha egyszer szembejön

veled, te is már tudva kérdezed:

Hova mégy?