Angyal Mária búcsúztatása

Angyal Mária rrendezőtől, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagjától szerettei és tisztelői tegnap (március 19-én) vettek végső búcsút Budapesten.

A temetésen intézményünk nevében Gyüdi Sándor főigazgató mondott gyászbeszédet:

Kedves Gyászolók!

Angyal Mária szomorú szívű családja, rokonai, barátai, szerető kollégái, tisztelő közönsége!
A dráma, az opera túléli alkotóját, a film megőrzi a színész alakítását, de a színházi este, a pillanat varázsa elszáll az idővel. Legfőbb meghatározója, a Rendező, egyetlen egyszer fürdik közvetlenül a sikerben, csak a bemutató előadás végén lép színpadra. A premier után sorsára hagyja a darabot, rábízza színészeire, énekeseire, hogy éltessék, gondozzák, és arassák le ők a tapsokat.

A halhatatlanság az alkotóé, a reflektorfény, a siker babérkoszorúja a fellépőké. Mi a Rendező jutalma, és egyáltalán: hová lesz az, amit létrehozott, miután a darabot leveszik a műsorról? Ezek a gondolatok többször foglalkoztattak, mióta megrendülten értesültem a Szegedi Nemzeti Színház Örökös tagja, Angyal Mária elhunytáról. Mi marad meg az életműből, amit tehetséggel és sok-sok munkával létrehozott? Miben mérhető fáradságának eredménye: a könyvtárak újságlapjain fellelhető egykori kritikák dicsérő szavaiban, a regisztrált elismerésekben – vagy létezik „hálás utókor”, nézői emlékezet…?

Egészen biztos, hogy Angyal Máriát fiatal lányként nem a siker csillogása vonzotta a színház világába. A művészet, az irodalom iránti vonzódása, elhivatottsága komoly tanulmányokra sarkallta: a budapesti bölcsészettudományi karon alapozta meg kivételes műveltségét. Nem tudjuk, milyen irodalmár vált volna belőle, mivel közben elvarázsolta a színház, és diplomájával a zsebében eredményesen felvételizett a Színművészeti Főiskolára. 1961-ben, friss diplomás rendezőként a győri Kisfaludy Színházhoz szerződött, majd három évadot követően igent mondott a Szegedi Nemzeti Színház meghívására, és egy évtizedre a Tisza-partra költözött. Fiatalon azt rendezte, amivel megbízták: klasszikusokat és operetteket, vígjátékokat, bohózatokat – közben sokoldalú rendezővé érett. Többször emlegette viszont megdöbbenését, sőt rémületét, ami akkor érte, mikor igazgatója, a legendás karmester, Vaszy Viktor közölte vele: rá bízza egy kortárs komponista operájának ősbemutatóját. Szabadkozott: igazgató úr, én nem tudok operát rendezni! Vaszy válasza: nyugodjon meg, a szerző sem tud operát írni, másrészt maga is meg fogja tanulni, hogy hogyan kell ezt csinálni!

Az ősbemutató túlságosan jól sikerült, Angyal Máriát elragadta a zenés színház. Bizonyára nem erre készült, hiszen nem a zene, hanem az irodalom oldaláról indult, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy kivételes érzéke van a zenés műfajokhoz. Ez persze az operákon kívül operetteket, musicaleket, zenés vígjátékokat is jelentett, akkoriban jóval több rendezést egy szezonban, mint ahány bemutatóra ma kell egy rendezőnek felkészülni. 1973-ban Kecskemét elcsábította, de – hadd higgyük, hogy ez volt az ok – a szegedi teátrum jóval gazdagabb zenés hagyományai és lehetőségei visszavonzották, így 1978-tól újabb évtizedre Nemzeti Színházunk tagja lett.

Második szegedi korszakának első operarendezése volt az az előadás, amit én (aki nem Szegeden nőttem fel) mai társulatomtól először láttam: 1978-ban Hódmezővásárhelyen katonáskodtam és a Così fan tutte egy tájelőadását néztem. Pontosan emlékszem frissességére, bájára, humorára, ami számomra Mozart vígoperai zenéjének mély megértéséről tanúskodott.

Angyal Máriával, a számomra meghatározó élményt adó előadás rendezőjével személyesen egy évtizeddel később ismerkedtem meg. Ő éppen akkor ment nyugdíjba, de ez nem jelentette a társulatunktól való elválását, hiszen régebbi darabjai felújításával és új rendezésekkel is visszatért, gyakorlatilag a legutóbbi évekig, nyolcvan esztendős koráig. A közös munka során megtisztelő volt, ahogy hozzám, a kezdő karmesterhez fordult zenei kérdésekkel, melyekre egyébként valószínűleg pontosan tudta a választ. Megható volt a szeretet, ahogy az énekesekkel bánt és emlékezetes a humor, mellyel a kemény munkát és az alapvetően hierarchikus színházi módszereket jókedvű, közös játékká oldotta. Nagy, komoly beszélgetéseink voltak a büfében, tapasztalatából, bölcs szavaiból sokat tanultam. Ezt a cigarettafüstös hangulatot idéztük fel legutóbb, mikor három éve az Ő Toscájának egy kiemelt előadásán lent járt és a dohányzásmentes titkárságon hivatalosan is személyre szóló dohányzási engedélyt állítottam ki számára.

Emlékek… Hosszan lehetne sorolni, de ha visszatérünk a búcsú kapcsán önmagamnak feltett kérdésre, mi a maradandó a rendezői életműből, akkor van mit elsorolnunk: operettek (t. k. a Nebáncsvirág, Sybill, Lili bárónő, A mikádó, Bob herceg, Maya, Sztambul rózsája, Három a kislány, A víg özvegy, Bál a Savoy-ban) és musicalek rendezésén túl nagy sikert és komoly szakmai elismerést aratott operaprodukciók (t. k. A sevillai borbély, A rózsalovag, Faust, Così fan tutte, Lammermoori Lucia, Tosca, Pillangókisasszony, Manon Lescaut, Anyegin). Ami a listázáson túl e produkciók értékét méri: közülük több manapság is látható. 2006-ban az akkor harmincöt esztendős Lammermori Lucia előadásban a címszerep nemzetközi szinten egyik legkiválóbb megformálója, Rost Andrea énekelt nálunk. A hasonlóan stabil értéket jelentő Toscát két-három évenként elővesszük; 2009-ben az Angyal Mária rendezte előadásunkban – ahogy az imént a hangfelvételen – az argentin világsztár, José Cura énekelte az élettől búcsúzó Cavaradossi Levél-áriáját, a magyar szöveg szerint: „…Ó, meg kell halnom, amikor úgy vágyom élni…”. A címszerep kitűnő megformálóinak rangos listája helyett az imént Tosca imáját hallhattuk, összeszoruló torokkal, mert a végső elváláskor természetesen Máriára vonatkoztathatjuk, az olasz passato remoto igealak fájdalmasan nyomatékos múltidejével: „Vissi d’arte…” – a Művészetnek éltem.

Mi a titka annak, hogy a mai operajátszási gyakorlatban szokatlan módon ezek a produkciók évtizedekig műsoron maradtak? A minőségen túl a válasz valószínűleg a színpadra állítás attitűdjében keresendő: Angyal Mária a rendezői önmegvalósítást a mű, az alkotói szándék megvalósításával kezdte, és ezen a remekművek esetében nem fog az idő vasfoga. Az újdonság, szokatlanság temporális érték, idővel megkopik – ezek előadások nem devalválódnak!

A maradandóság látható dimenzióján, a ma is játszott előadásokon túl – meggyőződésem szerint – látensen ott él minden jó előadás emléke a néző lelkében. Ha nem is emlékszik a rendező nevére, lehet, hogy magának a darabnak a címére sem, beépült a személyiségébe, táplálja a színház iránti ragaszkodását, a zenés műfajok iránti érdeklődését. Bennünk, kollégáiban pedig tovább él a közös munka minden élménye, tapasztalata. Egy a döntő pillanatban adott jó instrukció, egy figura találó jellemzése, egy drámai szituáció megfejtése megmarad a színész, az énekes más előadásokba átvihető, felhasználható tapasztalataként – különösen olyan rendezők, mint Angyal Mária esetében, akik munkájuk középpontjába a „koncepció” helyett a szereplők vezetését állították, vagyis a koncepciót ezen keresztül kívánták megvalósítani.

Angyal Mária a több évtizedes hagyományokra visszatekintő szegedi színházi díj, a Dömötör-díj Életmű-díjasa. Életműve részben itt van a repertoárunkon, előadásai elevenen élnek közönsége emlékezetében, az értékes közös munka során megszerzett tudás és tapasztalat munkál kollégái színházi eszköztárában, hivatásukhoz való hűségében, művészi világlátásában. Örökös tagja a Szegedi Nemzeti Színház társulatának, az említett értelemben ma is dolgozik velünk, bennünk.

Nyugodjék békében, maradjon meg közönsége jó emlékezetében, munkálkodjék továbbra is kollégái művészetében, maradandó értékként, örökre!