A magyar kultúra napja apropóján

A magyar kultúra napján az alapkérdés sajnos méltatlanul egyszerű, illetve egyszerűsíthető: a Világ császárainak monarchiáiban van-e esély a magyar kultúra megmaradásra?
Van-e esély az értő ország- és színházépítésre?
Ki mindenkinek a tarthatatlan nézeteit kell közben elviselnünk akaratlanul és feszengve a saját oldalunkon is?
Hányszor győzi le a környező gyűlölet a mindenkori Petőfiket, Arany Jánosokat, Kossuthokat, Széchenyiket – és a többieket?
A nagy halott elődök: Vajda János és Csokonai mellett Ady Endre a kortárs Móricz Zsigmondhoz is írt egy levelet:
"Magyar sorskockákon ez ígyen döntődött: / Mind összekerülünk, közös mártír-hősök, / S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, / Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni."  
Ennek a szándéknak a gyönyörű írásokon túl – katartikus pillanatai voltak nem egyszer a történelmünkben.
A gátakat túró százezer vakond ellenében legalább a verseinkben eljutottunk az Óceánig.
A Bánk bán óta, a mindenkori Merániával szemben – ellen kellett állnunk, töröknek és tatárnak, németnek, orosznak és globálnak.
Akiket ez a nagy és ismételt nemzeti nekifeszülés nem különösebben izgat – lelkük rajta – végül is talán bele lehetne nyugodni a saját majdani halálunk tudatában – a kultúránk halálába is.
"Most, a gyáva szemérmetlenség kurjongató rossz éjjelén / Böcsületére jól vigyázzon minden nemes szegénylegény." – intett Ady Endre.
A drámaírók és a dráma-megszólaltatók nem tehetnek mást: időről időre megidézik egykor élt, vagy majdnem-élt elődeik árnyait.
A mi feladatunk, hogy vigyázzunk a vártán: az egykori magyar bátrak ne lehessenek a "mindegy" martalékai a rohanó időben.

Bodolay