Hét évtized a nézőtéren

Művészköszöntő jubileum számtalan van színházszerte. A nézőkőszöntő ünnep ritkább.
Most ez is megtörtént a Szegedi Nemzeti Színházban.

A szombati Orfeusz az alvilágban című előadás előtt a 90 éves Dr Szeles Jenőné Csapó Annát
a királyi páholyban köszöntötte Gyüdi Sándor fő- és Nagy László ügyvezető igazgató. A szellemileg ma is friss, jóságos tekintetű Panka mama több mint hét évtizede a színház, a szegedi színház szerelmese.

– Felsővárosi polgári család volt a mienk, ahol mindig otthon volt a kultúra. A színház szeretetét édesanyámtól örököltem, aki a hat gyerek ellenére szakított időt a színházra is. Jómagam 12-13 éves koromban vele, majd operarajongó nővéremmel, Jucival kezdtem el színházba járni. A diákelőadásokon a harmadik emeleten volt a helyünk. 16 évesen a világot jelentő deszkára is fölléphettem. Egy anyáknapi ünnepségen, ahol Albrecht főerceg és Anna főhercegasszony is jelen volt, oly nagy hatással szavaltam, hogy a végén a főhercegasszony páholyába szólított, s megkérdezte, miért nem megyek színészi pályára. Izgatott a dolog, de színésznek nem
tanulhattam. Apám süketen, vakon került ki az I. világháborúból, a kárpótlásul kapott trafik hozadéka pedig kevés volt a nagy család fenntartásához. Munka és tanulás – számomra a felső kereskedelmiben – tette ki napjainkat, s hozzá időről-időre a színház, amely a trafikba is beköltözött. Művészek, színházbarátok találkozóhelye lett a kis bolt.-meséli az ünnepelt a nagy sikerű előadást követően.

-Férjem, Dr. Szeles Jenő rendőrkapitány is színházkedvelő volt. A II. világháború, s korai halála azonban megnehezítette sorsunkat. Ruha, ennivaló nemegyszer szűkösen volt a megmaradt háromtagú családomnak, de az egyetemi taníttatás mellett színházbérletünk mindig is volt –

-Vagyis jogász fia, Jenő és tanár lánya, Jutka is folytatta a hagyományt.

-Igen, s az ő gyerekei is. Olyannyira, hogy Kocsis Juci, az unokám a mai darabban Vénuszt alakította a színpadon. Persze, hogy nagyon boldog vagyok…

-Előadások, színészek, szerepek?

-Egy külön műsorfüzetet megtöltene csak a címek említése, pedig mindenre nem is emlékszem. Előbb Patkós Irma, Páger, Jávor Pál, aztán Kaló, Domján Edit, később Király Levente, Mentes Jóska, majd Fekete Gizi, Rácz Tibi és ismerkedem a maiakkal is.
Szalma Ferenc, Simándi József Komlóssy Erzsi, Iván Margit, Harmath Éva, Berdál Vali, Gregor, Réti, Misura,
Vajda Juliék…És persze Vaszy, aki nélkül nincs szegedi operatörténet. Nem is sorolom tovább, mert még megsértek valakit. Pedig lelkemben minden színész, énekes, minden szegedi színházi művész a barátom.

-Vagyis az egész színház: ismerős és ismeretlen is.

– A színház, az irodalom, a költészet életem része. Éjjeli szekrényemen most is ott van Ady és Kosztolányi kötet. Az olvasás mellett a színház volt az egyetlen, amely nem könnyű életem során feledtetni tudta velem a gondokat. Köszönöm a sorsnak, hogy felismerhettem azt az élményt, hogy a színház élni segít. Kívánom, hogy ezt a szerepét a szegedi színház a jövőben is betölthesse. És kívánom, hogy a szegediek vegyék át jó szokásomat: szeressék színházukat. 

-nl-