Elhunyt Bárdi Sándor énekművész

Szeged – Életének 65. évében május 8-ra virradó éjjel váratlanul elhunyt Bárdi Sándor operaénekes, a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának óraadó művésztanára, a Szegedi Kisopera megalapítója és vezetője.
Miután 1977-ben a Zeneakadémia ének–opera szakán diplomát szerzett, Bárdi Sándor visszatért szülővárosába, és a Szegedi Nemzeti Színház magánénekeseként kezdte pályafutását. Sikerrel énekelt több tenor főszerepet, többek között a Szöktetés a szerájból Belmontéját, a Cosi fan tutte Ferrandóját, a Don Pasquale Ernestóját. Európa számos országában vendégszerepelt. Szólista pályafutása után a tanárképző főiskola ének-zene tanszékének vezetője lett, később a zeneművészeti karon folytatta a tanítást.

Neve fogalommá lett Szegeden. Ha valamilyen ritkán játszott opera kottájára, felvételére volt valakinek szüksége, hozzá volt érdemes fordulnia. Mindent ismert, mindenről tudott. Nemcsak énekelt, hanem rendezett, operalibrettót fordított, fiatal tehetségeket támogatott. Munkásságát januárban Kölcsey-éremmel ismerték el. Váratlan halálával pótolhatatlan veszteség érte a szegedi operakultúrát.
Dálmagyarország
2009.05.09.

Bárdi Sándor temetése 2009. 05. 18-án volt Szegeden, a Belvárosi temetőben.

VÉGSŐ BÚCSÚ BÁRDI SÁNDORTÓL

Gyüdi Sándor főigazgató gyászbeszéde

Elhangzott 2009. május 18-án 13 órakor, Szegeden, az alsóvárosi temetőben

Kedves gyászolók, fájdalommal búcsúzó barátok, kollégák, tanítványok!

Az emlékbeszédek sora, Bárdi Sándor sokoldalú működésének méltatása is jelzi, hogy akit elvesztettünk, a szegedi zenei élet számos pontján hagy maga után pótolhatatlan űrt. Szomorúan emlékeznek rá tanár kollégák és hallgatók két egyetemi karról, a Szegedi Nemzeti Színház művészei, az Operabarátok Egyesületének tagjai és általában a szegedi közönség, mely évtizedekkel ezelőtt szívébe zárta és számon tartotta, tisztelte, szerette akkor is, amikor maga már nem elsősorban a színpadon, a koncertpódiumon, nem a nyilvánosság előtt fejtette ki aktivitását.

Bárdi Sándor sokoldalú működésének alapja a széleskörű tudás volt. Énekesként nagyon alapos hangszeres előtanulmányokkal rendelkezett, a mindennapi munkában használt zongora mellett minden bizonnyal meghatározó volt muzsikusi egyéniségének kialakulásában eredeti hangszere, az éneklő karakterű hegedű. Az a ritka énekes volt, akinek a számára a zeneirodalom nem csupán a vokális zenét jelentette, az a muzsikus volt, aki rendszeresen nyert inspirációt a zene hallgatásából, és nem csupán az általa művelt-oktatott műfajokban. A zene egészében élt, szinte a zenéből táplálkozott. Fogyasztója volt élő koncerteken és operaelőadásokon, hangfelvételek gyűjtésén keresztül, zenei könyvtárának és kottatárának lapjairól. Minden művet, minden szerzőt, minden előadót ismert, minden zeneműből volt kottája, hangfelvétele, minden könyvet megszerzett és elolvasott. A vokális zene ritkaságai terén a szegedi zenei élet kimeríthetetlen tudásközpontjaként működött. Az SZTE JATIK megszületése előtt évtizedekkel már létezett a Bárdi Sándor Zenei Tanulmányi és Információs Központ. Ha valamihez hivatalos csatornákon nem lehetett hozzájutni, vagy azonnal volt szükség rá, Bárdi Sándorhoz abban a biztos tudatban fordulhattunk, hogy a „mögnézöm” azt jelenti, fél perc múlva már le is emeli a polcáról.

Bizonyára sokan őrzünk fontos emlékeket abból az időből, amikor még aktív előadóként közönség elé lépett. Kedves élmény számomra, ahogy az ország legnagyobb színpaddal és legnagyobb – akkor még hatezer fős – nézőtérrel rendelkező operájában, a Szegedi Szabadtéri Játékokon Altoum császárt énekelte, a bölcs öregember alakját hanggal és játékkal híven megjelenítve, vagy ugyanott remekül bolondozott a Carmen Remendadójaként. Legelső szegedi zenei emlékeim egyike az a dalest, amit Pál Tamással adott a Tisza Szállóban, körülbelül három évtizede – addig és azóta sem jelentett számomra dalest olyan maradandó élményt.

Ugyanakkor az előadóművészi életmű múlandó, a koncertek, operaelőadások emléke halványul, és az újabb generációk már nem is juthattak hozzá ezekhez a zenei élményekhez. Számukra Bárdi Tanár Úr jelentős pedagógus-egyéniséget jelentett, aki őszinte érdeklődéssel és szeretettel fordult a diákok felé, segítette őket szakmai és emberi problémáikban, idejét, energiáját nem kímélve, bőkezűen árasztotta széleskörű tudását a buzgó tanítványokra, de türelemmel és bölcs megértéssel bánt a kevésbé buzgó, kevésbé érdemes hallgatókkal is. A konkrét szakmai tudáson kívül mintát adott arra, hogyan kell a muzsikusi pályát, a tanári hivatást művelniük. Ez a minta, ez a példa maradandó; és mivel a tanítványokból elsősorban tanárok váltak, sok-sok iskolában, számtalan gyerek énekébe-muzsikálásába, a zenéhez való eljutásába épül be évtizedeken át.

Rövid életpálya volt számára kimérve, de ezt teljes egészében nekünk adta. A magánélete is mi voltunk: a kollégák, a tanítványok. Kaptunk sok zenei élményt, tudást, ismeretet, bölcs tanácsot, segítséget. Nyílt odafigyelést, őszinte érdeklődést, barátságot, szeretetet. A művészen, tanáron túl megismerhettünk egy Embert, aki a zenében élt, akinek minden percét a zene töltötte ki… Vajon odaát szól-e a zene? Ő megérdemli, hogy számára továbbra is, ott túl is hangozzék. Requiescat is pace, requiescat in musicae! Az örök világosság fényeskedjék neki, a legszebb hangok vegyék körül mindörökké!

BÚCSÚ BÁRDI SÁNDORTÓL

Gyémánt Csilla színháztörténész, a Szegedi Operabarátok Egyesületének elnöke gyászbeszéde

Tisztelt gyászolók, Barátaim! Veszteség ért bennünket!
Eltávozott közülünk a szegedi zenei élet egyik legnépszerűbb művésze, a szeretett tanár és kolléga, sokunk kedves barátja, Bárdi Sándor énekművész. Május 7-én csütörtökön már nem tarthatta meg óráit a Zeneművészeti Karon. Hiába várták a magánének szakos hallgatók, Bárdi tanár úr, akire mindig lehetett számítani, ezen a napon nem jelent meg a kisoperák próbáin. Pedig mennyire nagy szükség lett volna rá a kolozsvári vendégszereplés előtt! Váratlanul lett rosszul, május 8-án éjfél után 20 perccel már nem volt az élők sorában.
A népszerű művésztanár már gyermekkorában szenvedélyes érdeklődéssel fordult az opera felé. A Szegedi Nemzeti Színház nívós operaelőadásai, amelyeknek állandó nézője volt motiválták operaszeretetét, pályaválasztását. 1977-ben végezte el a Zeneakadémia ének-opera szakát, kiváló mestereknél, Sziklay Erikánál, Mikó Andrásnál tanult. 1975-ben énektechnikáját Irmgard Seefried bécsi mesterkurzusán tökéletesítette.
1977-ben a Szegedi Nemzeti Színház szerződtette. Pál Tamás karmester zeneigazgatósága alatt kezdte magánénekesi pályáját. A nagyszínház bezárása utáni időszakra esett befutása. A Zenés Színházban lépett fel leggyakrabban, fiatal hősök lírai szólamát, a kisebb-nagyobb karakterszerepeket egyaránt színvonalasan, igényesen szólaltatta meg. Tenorja leginkább Mozart-szerepekre predesztinálta. A Szöktetés a szerájból c. operában mind a két tenor szerepet, Belmontét és Pedrillót is elénekelte. A Cosi fan tutte c. vígoperában Ferrandót alakította. Az olasz bel canto sem volt idegen énekesi habitusától, fellépett Donizetti-, Rossini-operákban is. Láthattuk őt Lammermoori Lucia gyászos sorsú vőlegényének, Lord Arthurnak szerepében, Don Pasquale szerelmes unokaöccsét, Ernestót is megszólaltatta. Énekelte Almavivát Rossini operájában, A sevillai borbélyban, fellépett Erkel romantikus nemzeti operájában, a Bánk bánban Ottóként, ugyanakkor az új magyar operákban, Ránki: Pomádé király (Dani), Kovách: Medea (Fiú), Szőnyi: Adáshiba (Imrus) szintén rátaláltak az alkatához illő szerepek. Számos európai országban szerepelt az operatársulattal a Pál- és az Oberfrank-érában, többek között Ausztriában, Németországban, Svájcban, Hollandiában és Olaszországban. Szépen alakuló magánénekes karrierjét, sajnálatos módon, éppen az egyik turné túlhajszolt tempója miatt bekövetkezett rosszulléte, elhúzódó betegsége törte meg. Felépülése után a nyugodtabb életvezetést ígérő, 1977-ben elkezdett civil foglalkozása felé fordult. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Ének-zene Tanszékének adjunktusa, docense, majd tanszékvezetője lett, idővel átkerült az egyetem Zeneművészeti Karának Temesi Mária által vezetett Magánének Tanszékére. Zenei ismereteit, tudását fiatal énekesek nevelésének szentelte. Híresen nagy zenei gyűjteményével: partitúrákkal, hangzó anyagokkal mindenkoron a színház és kollégái segítségére sietett.
Bárdi Sándor elévülhetetlen érdemeket szerzett a Szegedi Kisopera nyári előadásaival, amelynek ő volt a megálmodója, igen gyakran betanítója, rendezője is. Tanítványaival, fiatal kollégáival, köztük Vajda Júliával évről-évre, minden nyáron egy-egy zenei csemegével kínálták meg a szegedieket a Városháza udvarán, a környék falvainak, településeinek pedig, házhoz szállították e kivételes zenei élményt.
Bárdi Sándor július 11-én töltötte volna be 66. életévét. Boldog, kiegyensúlyozott ember volt, sokat és gyakran mosolygott, jó volt a közelében lenni. Szerette hivatását, kollégáit, diákjait. A zenéről, elsősorban az operáról, éneklésről mindig csillogó szemekkel beszélt. Halála előtt pár nappal Cecilia Bartoli hangversenye bűvölte el. Végtelenül szerény, segítőkész ember volt, aki ismerte szerette őt. Távoztával szegényebbek lettünk. Emberi, tanári, művészi magatartása például szolgál mindannyiunk számára.
A költő szavaival búcsúzom (részlet Kosztolányi Dezső Halotti beszéd c. verséből):
„Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt (…)
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őreája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt”.
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt – néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”