Végső búcsú Réti Csabától

Szeged – A Belvárosi temetőben tegnap családja, számos neves szegedi és budapesti művészkollégája, valamint sok száz tisztelője kísérte el utolsó útján Réti Csaba operaénekest, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagját.
Az evangélikus egyház gyászszertartásán Gyüdi Sándor, a teátrum főigazgatója búcsúzott a Liszt-díjas, Érdemes művésztől, aki évtizedeken át „a tenorista” volt a szegedi közönség számára.

Gyüdi Sándor főigazgató gyászbeszéde Réti Csaba temetésén

„Miért néztek így rám?” – ezt a kérdést kottafejek nélkül, prózában írta a talán legnagyobb dallami invencióval rendelkező operaszerző, Puccini a Bohémélet utolsó lapjain. A döbbenet csendjében Rodolphe elfelejt énekelni, a hétköznapi beszéd hangján teszi fel a kérdést – kétszer is – a Mimi halálos ágya körül álló barátainak: „Miért néztek így rám?” Amikor először mondja ki, még tényleg kérdésnek szánja: Ugye nem igaz, amit az arcotokról leolvasok? A válasz nélküli csend elárulja: igaz, bekövetkezett. Régóta tudtuk, mégis reménykedtünk, mindent megtettünk és mégsem tudtunk segíteni. Mimi sokat szenvedett, vergődő tüdeje nem bírta tovább, és Rodolphe rádöbben, hogy a vonások kisimulása már az örök nyugodalom, a fény már az örök világosság tükröződése a beteg arcán.
Kedves Gyászolók! Réti Csaba megszomorított családja, szerető barátai, kollégái, tisztelő közönsége!
Miként a Bohéméletben Rodolphe, mi is hosszú ideje tudtuk már, hogy ez a szomorú pillanat feltartóztathatatlanul közeledik. Láttuk a hősies küzdelmet a betegség ellen, örültünk a részeredményeknek, átmeneti javulásnak, reménykedtünk abban, hogy ez az erős szervezet, mely mindenki másnál tovább ellenállt, legyőzheti a kórt, de a lelkünk mélyén közeli hozzátartozók, barátok, pályatársak, mindannyian tudtuk, különösen az utolsó időkben, hogy közeleg a tragikus vég. Most, amikor bekövetkezett, hiába tudtuk előre, hiába készültünk rá, ugyanúgy elszoruló torokkal olvassuk le egymás arcáról a fájdalmas tényt: Réti Csaba elment.
„Miért néztek így rám?” – pontosan emlékszem, hogy ezt a mondatot mikor hallottam először a színpadon. Az 1971/72-es évadban, a Pécsi Nemzeti Színházban a Bohémélet előadásának végén nagyon szurkoltam, hogy a taps közben minél később gyújtsák fel a nézőtéri fényeket, és ne lássák mások, hogy 12 éves nagyfiú létemre könnyek szántják az arcomat.
„Miért néztek így rám?” – aki ezt a szívbemarkoló mondatot azon az előadáson kimondta, aki rám a mélyen megindító hatást tette és ezzel – talán nem utólagos belemagyarázás – a későbbi pályám szempontjából is meghatározó impulzust gyakorolt, Réti Csaba volt.
Réti Csaba, a Szegedi Nemzeti Színház Örökös tagja, abban az egyetlen évadban volt hűtlen a szegedi teátrumhoz – az én szerencsémre, aki abban a szezonban így Pécsett Taminóként, sőt Manricóként is hallottam. A zenével ugyan komolyan foglalkoztam, de ezen belül akkoriban legkevésbé az opera érdekelt. Azoknak az előadásoknak a lappangó hatása mégis tetten érhető abban, hogy a műfajjal való első élő találkozásaimra ma is pontosan emlékszem, és talán abban is, hogy eredeti szándékaim ellenére erre a pályára kerültem.
Nem csupán az operával való gyerekkori ismerkedésem köthető Réti Csaba személyéhez, a szegedi operatársulattal való találkozásom is természetesen olyan este volt – egy Cosi fan tutte tájelőadás Hódmezővásárhelyen, ahol katonáskodtam – melynek Réti Csaba volt a tenor főszereplője. A rákövetkező évben – immár szegedi egyetemistaként – az első oratórium-hangversenyen, amit itt hallottam, Réti Csaba énekelt Verdi Requiemjében. Ismét ugorva egy évtizedet: majdnem pontosan 20 esztendeje dirigáltam először operaelőadást, egy Don Pasqualét, melynek – bátran állíthatom – világszínvonalú szereposztása (valamennyien – akkor vagy azóta – Liszt-díjjal, Érdemes művész címmel, Kossuth-díjjal elismert művészek) a következő volt: Gregor József, Gyimesi Kálmán, Vajda Júlia és Ernestóként természetesen Réti Csaba. Néhány hónappal később vezényelhettem A sevillai borbély előadását, melyben először lépett együtt operaszínpadra apa és fia, Réti Csaba és Réti Attila.
Hozzám hasonlóan a jelenlevő kedves gyászolók szinte mindegyike elmondhatná: az opera, a szegedi operajátszás, az operairodalom nagy tenor szerepeinek túlnyomó többsége emlékeiben összefonódik Réti Csaba személyével. A fiam is kijelentette hatéves korában (ez akkor, annyi élettapasztalattal kissé komikusan hangzott): kedvenc tenoristám Réti Csaba. Fantasztikus sokoldalúsága, teherbírása révén a repertoár jelentős részében Szegeden mindannyiunknak valóban ő volt a Tenorista.
A Szegedi Nemzeti Színház Örökös tagjain végigtekintve megállapíthatjuk, hogy ez a cím a magas művészi teljesítmény és a színházunkhoz való kötődés együttes fennállása alapján ítéltetik oda. Nehezen találnánk a díszes sorban olyat, aki – bármelyik szempont szerint is – érdemesebb lett volna erre a címre. Réti Csaba pályája négy évtizeden át kapcsolódott a társulathoz, ebből három évtizeden át vezető művészként, a szegedi operajátszás meghatározó alakjaként volt tagja. 150 kisebb mellett körülbelül 50 jelentős tenorszerepet alakított, volt évad, amikor mintegy száz előadásban lépett színpadra. Vezető egyénisége volt a szegedi operakultúra egymást követő nagy korszakainak. Vaszy Viktor felfedezettjeként, neveltjeként vált a legendás karmester nevével fémjelzett időszak meghatározó énekesévé, Pál Tamás, majd Oberfrank Géza igazgatása idején a nemzetközi porondon is jelentős sikereket aratott. Pályájának utolsó szakaszában, Molnár László zeneigazgatása alatt is főszerepekben bizonyította hosszú időn át megőrzött, kiváló vokális adottságait, jelentős mesterek keze alatt csiszolódott muzikalitását, sokoldalú színpadi tehetségét. Emlékszem, amikor az árokból csodáltam, ahogy közel hatvan évesen fölényesen győzi – ugyanakkor mély tartalommal tölti meg – a repertoár egyik legnehezebb szerepét, Edgardót a Lammermoori Luciában, és a színpad szélén, földbe gyökerezett lábbal, könnyezve – mint 12 évesen – hallgattam Lenszkijként az Anyeginben. A mai szomorú napon az is eszünkbe juthat: történetesen mindkét szereplő az élettől búcsúzik…
Ezt a nagy ívű pályát számos kitüntetés kísérte. Korán, 1974-ben kapott Liszt-díjat, 1985-ben Vaszy Viktor-díjat, 1987-ben Érdemes művész címet, 1989-ben a társulattal Bartók Béla – Pásztory Ditta-díjat, 2006-ban Dömötör Életműdíjat. Nagy elismerés, szakmai rang az is, hogy vendégként szerepelt a budapesti Operaház színpadán, mégpedig a legjelentősebb főszerepekben, Taminóként a Varázsfuvolában és a Rigoletto Hercegeként.
Kedves Gyászolók!
A pálya képét könnyű felidézni, de a veszteség fájdalmát elsősorban nem szakmai szempontú hiánya okozza. „Dalnok megy, dalnok jő, de örök a nóta” – mondja a költő, Bodrogh Pál. Sokkal nehezebb a búcsú perceiben megrajzolni az eltávozott emberi portréját. Különösen az övét, hiszen Réti Csaba nagy művész volt, de ezen túl – nem csupán családja, közvetlen környezete számára – remek ember. Sikerei csúcsán is megmaradt minden sztár-allűrtől mentes, önzetlen és segítőkész kollégának, pályáját komoly hivatástudattal járó, ugyanakkor mindig derűs, nagyon szeretetreméltó embernek. A színház világa telis-tele van féltékenységgel, irigységgel, rosszindulattal, intrikákkal, képmutatással, ritka benne az a művészember, aki őszintén, nyíltan, nem megjátszott szeretettel fordul a pályatársak felé. Ő ilyen volt. Örült mások sikerének, felkarolta, segítette a fiatalokat. Amikor széles tapasztalatából merítve tanácsot adott valakinek, szerényen tette, finoman álcázta. Elismerésbe burkolta, például amikor egy pályájának elején járó énekesnek gratulált, mondván, hogy egy bizonyos vokális nehézséget, ami neki sokáig gondot okozott, a fiatal milyen kitűnő technikai megoldással győzi le. Máskor öniróniával leplezte, látszólag kérésként fogalmazta meg a jótanácsot, amikor például egy fiatal karmesternek ezt mondta: kérlek, ezt és ezt a helyet nekem így intsd, légy szíves, mert én csak egy buta énekes vagyok, ebből értek, és ott nagyon rád vagyok utalva. Okos énekes volt, bölcs kolléga, aki mintát adott a pályához való viszony komolyságárát illetően – ugyanakkor derűt árasztott a munka mindennapjaiban.
Honnan származott ez a derű, a kiegyensúlyozottság, a belső biztonságon, megelégedettségen alapuló szerényég? Egyik forrása minden bizonnyal a család volt. Szeretettel és ragaszkodással beszélt az övéiről, akkor is, amikor ezt humorba csomagolta. Környezetének mindig azt hangsúlyozta, otthon ő nem vezető művész, mellette egy okos és erős asszony áll, az ő irányítása teszi képessé arra, hogy szakmailag helyt álljon, eredményeket érjen el. Nagyon büszke volt a fia sikereire; kíméletlenül bírálta, de minden lépését – szinte minden előadását – féltőn figyelte, elemezte, a felvonásközi szünetben néhány apró megjegyzéssel, bíztatással segítette.
A derű másik forrás maga a tehetséggel, szorgalommal, kitartással végzett munka, a maradéktalanul elvégzett felkészülés révén születő művészi eredmény, a megérdemelt siker. Erről így vallott egy interjúban: „Szerencsés és boldog embernek érzem magam, mivel azt csinálhattam, amit nagyon szerettem. Az éneklés, a muzsikálás hozadéka öröm és művészi élmény volt számomra, és talán ebből az élményből másoknak is át tudtam sugározni.”
Igen, tudott. Mindannyian hálásan gondolunk a tőle kapott élményekre. A közönség az előadásokra, a számtalan szerep kimagasló megformálására, a kollégák a próbafolyamatok emlékezetes pillanataira, az együtt alkotás örömteli perceire, a család és a barátok a kimondhatatlan szeretetre, feledhetetlen jóságra. Emlékezünk és emlékezni fogunk…

2009. április 15. 15 h, Belvárosi temető, Szeged